Vendégszerző: Fejér László
Fejér László Bálványos Hubára emlékező írása az EZREDVÉG folyóiratnak, 2011 szeptemberében
Törékenynek látszó alkat, de ez csak a felszín. Mint a csikasz, olyan szívós. Nézeteiben és meggyőződésében is. Amolyan embertől-emberig, lélektől-lélekig típus, zizegős mozgékonysága, energiája kimeríthetetlennek tűnik. Az úri embereket nem szereti, miközben hiába próbál kibújni az értelmiségi bőréből, maga is úriember. Lelki úriember, mert nyitott embertársai érzéseire, gondjaira, de rühelli az álságosságot, a jellemhasadásos kimódoltságot. Mindazokat, akikben ezt kiszimatolja kiejti bűvköréből, s lehagyja őket, mint József Attilát a Párt! Tudata legmélyén persze ő is áhítja az elismerést, de nem a hivatali ordókat, címeket, kitüntetéseket, noha ezekre is szükség van ebben a két- és többlelkű világban. Az elismerés tanítványai szemében csillog, akik tudnivágyó kérdéseikkel körbefonják őt, és isszák szavait. Ilyen körülmények között nem lehet locsogni. Tisztán kell fogalmazni, forrása a hit, a meggyőződés és az általános humanitás.
Tovább olvasom!Vonalak-tónusok, majd ismét vonalak, no meg egy kis satírozás különféle rafinált módokon – megannyi érzelem kifejezői lehetnek…
Befelé forduló szemeink előtt sűrű sorokban vonulnak a szellemi elődök, példaképek és példa-képek, amelyek immár visszavonhatatlanul beleivódtak lelkünkbe! Leonardo, Brueghel (no, az ő nevének helyes kiejtése mindig gondot-gátlást okoz!), Rembrandt, no és Daumier, aki egyszerre tudott szatírikus és megejtően lírai is lenni, no meg a papíron sercegő tollrajzos vizuális „gyilkos”, George Grosz…
Olyan jó, hogy a képzőművészet az emberről, az emberekről szól! Még egy fehér négyzet fehér alapon is erről szól, csak nehezebb vele érzelmi kapcsolatot teremteni! Szóval a két világ, az éles szemű szatirikus és az érzelmes lírai ugyanazzal a fejjel-szívvel-kézzel ragadható meg, ahogy az alkotót környezetének benyomásai érik! De vajon mi Az ember mértéke?
Tovább olvasom!Amikor Fiók László barátom felkért e kiállítás megnyitására, jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat.
Kiállítást nyitottak már zenével (síppal, dobbal, nádihegedűvel), okos szóval pantomimmel, mi volna, ha egy egészen új módit vezetnénk be. A kiállított festményeket és a vernisszázs résztvevőit egy másik festmény köszönti, ami a helyszínen készül és történetesen a felkért személy ecsetje alól kerül ki. Miért ne? Ismerjük, hogy Kutyaharapást szőrivel, vagy fogat fogért.
Tovább olvasom!
