Jelenidőben…

Fejér László Bálványos Hubára emlékező írása az EZREDVÉG folyóiratnak, 2011 szeptemberében

Törékenynek látszó alkat, de ez csak a felszín. Mint a csikasz, olyan szívós. Nézeteiben és meggyőződésében is. Amolyan embertől-emberig, lélektől-lélekig típus, zizegős mozgékonysága, energiája kimeríthetetlennek tűnik. Az úri embereket nem szereti, miközben hiába próbál kibújni az értelmiségi bőréből, maga is úriember. Lelki úriember, mert nyitott embertársai érzéseire, gondjaira, de rühelli az álságosságot, a jellemhasadásos kimódoltságot. Mindazokat, akikben ezt kiszimatolja kiejti bűvköréből, s lehagyja őket, mint József Attilát a Párt! Tudata legmélyén persze ő is áhítja az elismerést, de nem a hivatali ordókat, címeket, kitüntetéseket, noha ezekre is szükség van ebben a két- és többlelkű világban. Az elismerés tanítványai szemében csillog, akik tudnivágyó kérdéseikkel körbefonják őt, és isszák szavait. Ilyen körülmények között nem lehet locsogni. Tisztán kell fogalmazni, forrása a hit, a meggyőződés és az általános humanitás.

Egy ilyen névre felkapja az ember a fejét: Bálványos Huba. S már rajzik is a gondolattársítás, no ez is csak valami rovásírásos-lófős-vítézlő újdondász ősmagyar lehet… Felzaklatóan szatírikus kőrajzait nézve azonban legalább egy tekintetben megnyugodhattunk, szó sincs itt semmiféle odakozmált magyarkodásról. Ő is csak abban a „boldogemlékű átkos”-ban nőtt fel, ahol a kenyér nem annyiba került, mint amennyit a hozzávalók és a munka+energia kóstált, s a munkáshatalom sem az volt, amiről a rendszer urai harsogtak az egyirányúsított megafonokba. Azt a rendszert – bűneivel, hibáival, illúzióival együtt – leselejtezte a történelem, de valamennyiőnk hülyesége megmaradt. Valahogy ez az őspatkány nem akar sehogy sem kimúlni! Külön-külön még tartjuk így-úgy magunkat, de az összkép elszomorító. Lehet ezen változtatni?

Huba, mint minden nagy lélek – hívő ember. Hisz az emberekben, a művészet erejében, a tisztességben. Az igazi művészet nem hazudik, akkor sem, ha témáját a Bibliából meríti, vagy ha az ember és ember közötti igazságtalan kapcsolat televényeibe vág bele. Michelangelo, Rembrandt, vagy akár Käthe Kollwitz, Magdalena Abakanowicz döbbenetes igazságai hitet sugároznak, s ennek a hitnek élesztője, tolmácsolója sokunk számára Bálványos Huba.

Különféle mozgalmak után fog hozzá az 1970-es évek elején, hogy egy rajzkört szervezve vágjon bele a nem hivatásos művészek, azaz kevésbé hízelgően – az amatőrök (újságkihordók, asztalosok, népművelők, gimnazisták, szakmunkásképzősök, nyomdászok és egyéb bizonytalan egzisztenciák) művészeti fogékonyságának kiteljesítéséhez. Persze vannak ebben a csapatban tudatos gyerekek is, akik szemüket a főiskolai felvételire vetve próbálják elsajátitani a vizsgarajzokhoz szükséges alapokat, de ezek hamar váltanak, elmennek a Désibe, vagy a Fő utcába, ahol szakmányban rajzolhatnak. A tudatlanok pedig az értő korrigálás mellett előbb-utóbb azon veszik észre magukat, hogy időről-időre eljárogatnak a zuglói Bálint György Ifjúsági Klubba, ahol színvonalas előadásokat hallgathatnak a vastag cigettafüstben pácolódó pinceklub falai között. Először csak Huba személyes varázsa, előadásainak színvonala a becsalogató, aztán kiderül, hogy az akkori kulturális élet számos kíválósága (Ancsel Évától Kallós Zoltánig) jön el előadásokat tartani. Ingyen és bérmentve! Hja, az egy ilyen kor volt! Meg is bukott rendesen!

Micsoda viták zajlanak ott a közösségről, no persze a szocialista közösségről, művészet elméletről, meg hát a politikáról…

Azt ma már tudjuk, minden közösségi kristályosodáshoz kellenek olyan személyek, akik aktivitásuk, többlettudásuk, karizmájuk által kiemelkednek a többiek közül és motorként tudják mozgásban tartani a hozzájuk csapodókat. Ebben a körben Huba a motor, akkori felesége Farkas Gitta a klub vezetője, akit később Csomor Öcsi és Fejér Laci váltanak fel, de a mindig eleven mozgató erőt Huba jelenti. S a rajzkör nyáron sem pihen, ilyenkor működnek az egy-másfél hetes rajztáborok, amelynek során valamilyen hazai iparvidék munkáskörzetében ütünk tanyát (Nagybátony, Ózd, Diósgyőr, Salgótarján, Budapest Ganz-Mávag, stb.). A témát a bányászok, vasmunkások, és a nagy gyárak jelentik. (Úristen, hol vannak már ezek a gyárak, legtöbbjük helyét azóta már sóval hintették be, de akkor még ezek az eladósodást is termelő magyar ipar zászlóshajói!) Hát igen, ezek erőteljes kontrasztot jelentenek a rajzköri tagok mindennapjaihoz képest, s hogy miért a gyárak a célpontok? Egy külker vállalatot mégsem kereshetünk fel, nagy rajztáblákkal becihelődve az irodákba….

Van ebben az egészben valami hősies, valami makacs szembefordulás a fennálló világ álságosságával szemben, de nem voltunk rendszerellenes agítátorok, annak ellenére, hogy körülöttünk is szaglásznak azok, akik ezzel vélik védeni a népköztársaságot…

Aztán az egész mozgolódás, rajzkörös-klubos világ lassan kezd szétforgácsolódni. Huba elmegy tanítani a főiskolára, a rajzköri irányítást átadja Somogyi Győzőnek, aki ugyancsak míves kritikusa annak a világnak, s egy-két évig még működik a rajzkör, de aztán tagjai „kiöregednek”, családot alapítanak, s az újak meg már másképp látnak mindent. Azért többen választanak művészi-iparművészi pályát az egykori Diana utcai iskola rajzkörösei közül. Csak néhány név mutatóba: Vertel Andrea, Erdős Anna, Fiók László, Molnár Julius Gyula, Fekete Balázs, Gera Klári, Orient Enikő, Várnagy Tibor. S aki nem lesz hivatásos művész az is életre szóló útravalót kap azokban az években…

Aztán évek, évtizedek telnek el. A rendszerváltást követően Fiók Laci barátunk ferencvárosi kiállítása az egyik első alkalom, amikor az egykori rajzkör „kömény magja” megint összeverődik, hogy aztán több-kevesebb rendszerességgel találkozzanak, s beszéljék meg a hétköznapok apróságai mellett a művészet „nagy” kérdéseit… Fiók Laci, Csomor Öcsi és bátyja, Béla, no meg a fotós Horváth Dávid más és más oldalról rugaszkodnak neki, hogy jóféle „takler” mellett értelmezzék az értelmezhetetlent!

Huba az időnként heves viták végén szólal meg. Élénk tekintete, kamaszos mosolya kiséretében megtisztítja a szóban forgó témát a sallangoktól, rendszerbe szedi a gondolatokat, s mi megnyugszunk véleményében is. Ritka eset, hogy megkérdőjelezzük, amit mond. A vitázók elcsendesednek és némi koccintás után új téma után néznek. A társaságban nem Huba a központ, de ha ő valami miatt hiányzik, akkor egyből féloldalasnak érezzük magunkat. Ha náluk van a találkozó, akkor kiderül, hogy Aliz kitűnő háziasszony. Finom saláták és sütemények garmadája közül választhatunk, míg Huba a tűz körül sertepertél és nyalogatja szája szélét a glédába rakott nyársak előtt. Mint a rajzeszközök a rajzasztalon, úgy sorakoznak a sütnivalók körbe-körbe. No és Dávid „takler”-e formázza a hangulatot.

Legendásak a közös képzőművészeti kirándulások is. Huba, mint főiskolai tanár, hivatalosan is szervez utakat Bécsbe, Velencébe, Firenzébe…

A múzeumok első termében míg a többiek szétcsellengenek, Huba kicsit előreszalad, megnézi a következő terem választékát, aztán halk füttyögetés és nyája összeszalad, hogy meghallgassa pásztorát. Sok esetben a látottak számára is a rácsodálkozás erejével hatnak, hiszen van úgy, hogy a reprókról untig ismert képet ő is csak itt látja először élőben.

Ja, a reprók! Meg a róluk készített diák! Huba mániákus diakészítő, raktározó és felhasználó! Ami képileg értelmezhető, az őt mind érdekli. Azaz az egész képi világ! Rajztáborok népes hada ismeri meg a diakeretezés művészetét. Általa és őérte! Szóval van a színes dia, a maszk, a két üveglapocska, valamint három fekete és egy fehér ragasztócsík. Majd évek múlva az NDK-s műanyag diakeret! És bekeretezett diák ezrei, amik aztán különféle előadások vetítettképes sorozatánál bukkannak fel újra előttünk. Ez az egész diavetítéses világ a szockó hangulatát idézi. Amikor nemigen lehetett eljutni Európa nagy múzeumaiba, s a művészettörténet remekei diák és előadások révén válhattak közkinccsé. És Huba csak gyártja a diasorozatokat, hálás a neki kölcsönadott albumokért, mert azokból is újabb és újabb diák készíthetőek. Később már egyszerre két, szimultán kapcsolt diavetítővel tart előadásokat. Hogy mindez a számítógépes világban anakronizmus, azt ő is belátja, de rendíthetetlenül kitart a hagyományos technika mellett. Még szerencse, hogy Péter fia ugyanolyan művésze a számítógépeknek, mint Huba a kőrajzoknak, s így lassan-lassan tért hódít nála is a digitalizálás, az internetes letöltés!

Előadásaira messziről is eljönnek. Olyanokkal találkozhatni ott, akik nem is hallgatói a főiskolának, csak Hubának. „Meztelen művészet” című sorozata éveken keresztül vonzza követőit, ifjakat és idősebbeket egyaránt. Ennek keretében többször meghív művészeket, akik kiállított, vagy vetített képeikkel kerülhetnek közelebb az érdeklődőkhöz. Fiatal női hallgatósága megkülönböztetett figyelmével veszi körül, s mi tagadás, Huba élvezi is a feléje áradó szeretetet. Hát, ki ne élvezné ezt? Pedig Huba nem az az elegáns világfi, hanem éppen ellenkezőleg. Puritánsága, a világ anyagi hívságai iránti érzéketlensége szinte közmondásos. Nincs újdondász vagyongyűjtés sem! Talán nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor amúgy igazán kiöltözött volna valami közszereplés kedvéért. Visszatérve a nőkre, miért is van az, hogy a rajzkörben egykor, de a Fiók Laci által vezetett mai rajzkörben is ők azok, akik a derékhadat jelentik? Nyilván a lelki érzékenység kifinomodottsága inkább a nők sajátja, s Huba ezt az érzékenységet tapintotta ki ösztönösen. Erős belső lelki életét kivetítő rajzai híven tükrözik személyiségét. Amik talán hiányzanak egyéniségének külső jelei közül, azok rajzaiban jelennek meg. Szatírikus litográfiáiban ugyanúgy, mint a férfi és nő bonyolult leki kapcsolatát megjelenítő gyönyörű rajzi dzsungelekben…

Idővel nála is felcserélődik a fontossági sorrend: a súlypont az oktatásra, művészetre nevelésre helyeződik át, a grafikusművészi pálya másodlagossá válik, miközben ő ugyanaz marad, aki korábban. Lehet, hogy így nagyobb hatást lehet kifejteni az emberekre, az újabb generációkra, mint a képzőművészet művelése által? A művészi tevékenység egész embert kíván, az oktatás szintúgy! És Huba lelkes „zizegésével” (copyright Csomor Béla) beszáll az amatőr művészeti mozgalom fellendítésébe, s ebben jó segítőtársra talál Fiók Laciban. Újabb alkotó táborok, de azért egy-két könyvillusztrálás, a finom vonalak mágiája…

Bizonyos értelemben összegzés számára az idei zebegényi kiállítás. Tisztelet a Mesternek! Szőnyi István egykori növendékei sorozatában kap lehetőséget a Szőnyi Múzeumban. A múzeum vezetőnője szerint még ennyien soha nem jöttek el egy kiállítás megnyitójára. A jelenlévők lelkesen ünneplik. Huba pedig fáradtan mosolyog, köszöni mindenkinek…

Augusztus 12-én távozik el Huba végleg körünkből. Sok mindent visz magával képzeletbeli böröndjében. Rajzi készségét, mély tárgyi tudását, emberei szeretét…

Hihetetlen a Természet pazarlása!

De szelleme, érvei, szemléletének tisztasága itt vannak közöttünk! Mindaz, amit Tőle tanultunk nem veszett el, bennünk él tovább, miként gesztusai, hanghordozása és alakja. Szinte magam előtt látom örök gyermeki csodálkozását:

Jé, milyen hihetetlen a Természet bőkezűsége?!

Megjelent: Ezredvég – XXI. évfolyam, 2011/11. november