Lakcímem: TÓK, Huba utca II. emelet
A Tanítóképző épülete sajátos világot rejt. Ebben a különös kerengőben elindulva azon kapja magát az ember, hogy az egyszer csak az épület szerkezete is megváltozik. Ezt a változást nem csupán a hozzáépítés téglás fala eredményezi, hanem megannyi vitrin és tabló bővülő sora is. A sokszínű látvány egy különös tájékra kalauzol el. Egy sajátos világba, melyben a különféle világlátások, lelki tartalmak változatos színekben és formákban fogalmazódnak meg.
Ezen világban való eligazodást a 2. emeleten utcatábla segítheti: Huba utca. Ezt az utcatáblát lelkes és hálás tanítványok szerezték és rakták fel ide egyszer meglepetésként Bálványos Hubának, eme különös világ iskolarendszerű megteremtőjének, akinek grafikai munkásságán is túlmutatott magával ragadó személyisége, pedagógiai érzéke, közösségformáló ereje, mentori tevékenysége. Személyes példája könnyen segíthetett eldönteni az itt gyakran felvetődő kérdést: Művészet vagy tanárság? Művésszé válni vagy tanárrá lenni? Alkotni vagy tanítani? Alkotással tanítani vagy tanítással alkotni? A legkézenfekvőbb kérés pedig az volt: Hogyan válhat maga a tanítás alkotássá? Talán úgy, ha követjük Bálványos Huba szemléletét és gyakorlatát, a művészeten is túlmutató pedagógiai hitvallást, mely a mai napig a tanszék erejének alapjául szolgál.
Én igazán szerencsésnek vallom magam, mert többször is visszatérhettem megtapasztalni, magamba szívni mindezt. Elsősorban látni tanított, mert az elkészült dolgokban is a szemléletet kereste. Hogy ne csak nézzünk, lássunk is, egyre többet, egyre differenciáltabban.
Amikor egyszer eljött hozzám és családomhoz, a 3 éves lányom boldogan mutatta meg neki új szobáját. Huba lekucorodott az ágyára és varázsolni kezdett. Valami egyszerű hókuszpókuszt csinált a kezével, de Bogi áhítattal figyelte. Egyszerű trükk, s kész a varázslat. Bogi elbűvölten állt ott vele szemben, s kérte újra, meg újra. Mint ahogyan mi is kértük újra, meg újra; ahogyan mi mentünk hozzá újra, meg újra; ahogyan mi is elbűvölten ittuk szavait és lestük mozdulatait. Lehetőségek felkínálásával csalogatott be minket a saját világába, és amikor már bent voltunk a bűvkörben, akkor apránként korrigált, irányultságokat tanított és szárnyakat adott a repüléshez.
Később, akár saját, akár már a mi tanítványaink munkájáról meséltünk neki, gyermeki kíváncsisággal hallgatta a beszámolókat, s boldogan nyugtázva a végeredményt ennyit mondott: „Nocsak, nocsak…” Ilyen egyszerű volt a trükk. Bálványos Huba trükkje. A varázslat, mely örökre fogva tartott és nem engedett engem sem.
Ha felmegyek a liften a második emeletre, kinyílik az ajtó, és én mindig úgy éreztem – hazajöttem.
2 hete valaki írt nekem egy üzenetet Facebookon:
– „Szia, nem a Budapesti Tanítóképzőre jártál?” – „Szia, most is oda járok…”
– aztán persze magyarázhattam, hogy én kérek bocsánatot, mert tényleg az vagyok, akit keres… és tényleg még oda járok, csak már másként… más státuszban, de még ugyanolyan lelkületben…
Mert Huba hívásának, ma is fülemben visszhangzó, sajátos füttyszavának nem tudtam ellenállni, s ezért pár éve valóban beköltöztem abba a különös Huba utcába, ahol egy – egy jól sikerült nap végén még ma is hallom, hogy felcsendül a fülemben, hogy: NOCSAK, NOCSAK…
Írta: Dr. Siposné Tavaszi Virág
Az írás Huba budaörsi emlékkiállításán hangzott el, 2018 májusában.