Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.
Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szívei védenek.
Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.
Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,
mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.
Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:
fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.
Elégikus létüzenet Bálványos Hubának
Nézem a rajzot a néma papíron,
hallom a tollat, a szénceruzát,
rajta a jel – le se kellene írnom –
szól feketén, a fehéreken át…
Drótszövedékre fonódik,
sercen a vér s vezekelhet,
gyóntat a szeg, vele szólít
Krisztus-imákat a sebnek…
Látom az égben
létfonalammal
játszik az Úr,
s nembeliségem
sáskahadával,
jár cudarul…
Rám mutogatnak
szálfa-pribékek,
leng a kötél,
hullik a Nap, s vak
hittel a vétek
harcra tökél…
Vérere bokra a szívnek,
sebhelye ránca az arcnak,
hullnak a harcra szelídek,
élni – ha fáj – nem akarnak…
Jégrianás reped így a fehérbe,
s kőhasadék sikolyával a csend,
míg a barázda a mély menedéke,
árnyon a rab szeme fényre mereng!
***
Vetve a csillagos ég mohaágya,
fényfonalán tücsök-éj hegedül,
bár ez a fényszerelem szerenádja,
hullva sötéttel, a csendbe merül.
És a fiú? Az a szőke:
angyali bánat az arca,
van még szép szeretője,
s inge, ha kell, betakarja?
Sápad a láng hol
hamva találván
szunnyad a tűz,
gyászol a jászol,
látva, ha árván
elmenekülsz…
vermek ölével,
tusfeketével
harcol a fény,
érveket érlel,
élni a kékkel,
vár a remény…
Rajzod a tiszta fehérben
kőnyoszolyába vasalt ok,
véle e drót-feszülésben,
morse-jeleznek a hangok.
Látva a rajzot a néma papíron
fejtem a rajzolatok fonalát,
sorsom a jel – noha fáj, ide írom –
jön feketén a fehéreken át.
Szekszárd, 2002. október 8.
(Bálványos Huba emlékének)
…mit számít már, vannak-e kőpaloták,
s hogy az égbefutó lépcsőkön
járnak-e Istenek?
Itt csak a hájasak ülnek a hintóban,
s aki húzza nyüszítve a jármot,
szinte csak állat már, nem is ember…
…mit számít, hogy vannak-e büszke hajók,
s kifeszíteni mind a vitorlát
fonnak-e jó kötelet?
Itt a lapát szaga bűz a hajósnak,
rá se tekint a kidőlt evezősre;
persze csak állat volt, nem is ember…
…mit számít, sírkert-e a harci mező,
hogy a hősnek emelt emlékmű
áll vagy a gyom lepi?
Győzni akart, és mind, aki meghalt,
vesztese lett a csatának;
s bár eszes, állatmód öl az ember…
…úgy merül el, ami volt, ha a tenger akarja,
mészbesimult csigaháza a jel, s tán
ennyi se jár neki!
Lám, az időnek nincs hova múlni,
nem veszi hosszát rőfre az óra,
mit egykoron arra eszelt ki az ember…
…
Néha kilesheti titkon a csillagok útját,
néha a földi anyag fedi fel neki titkát,
néha talán esze rászedi benne a barmot,
néha, ha végzete engedi, azt hiszi, alkot.
Van leleménye, de ösztöne, hajlama állat,
kár, ha kivész, vele vége a földi csodának!
…
Úgy hiszi ott az örök, hol a kőbe faragta,
s állva maradhat a fallal a kőmozaik kép,
írva mit ír, az a pergamen egy az örökkel,
így vele az se hal el, kinek őrzi szerelmét…
…Persze, ha szolga, a trakta se űzi el éhét,
kell a falathoz a bor meg a hajnali ének,
álma, ha szolgál, másnak emel palotákat,
s rajtuk a szobra se jel, csak a kőfalak éke…
…Falni akar, hogy a két keze bírja a dolgát,
bár az a sok kacat épp, ha megéri a bérét.
Harcol a zsoldért, fogyjon az élet, a fegyver,
s dőljön a fal, hisz a romjain épül a másik…
…Tudja, hiszen szeme, ép esze látja a véget.
emberi gőgöt büntet a tűz meg a dögvész,
s renghet a föld, jöhet esztelen árral a tenger,
félve remél, de a Földre, hol él, sose gondol…
…
Veszhet az erdő, veszhet a zölddel a fény is,
veszhet a tág levegővel a kék meg a tenger,
veszhet a múlt, a jövő, a jelen csak a mégis,
falva a mát, hiszi bölcs igazát, hiszen ember!
S nincs leleménye, mi jelzi, hogy isteni állat,
így, ha kihal, nyoma veszhet a földi csodának!
…
Mit számít már lesznek-e új paloták,
s hogy a lifttel az égbe sietni,
lesznek-e istenek?
Hisz csak a seggfejek éke a páholy,
s mind, aki megszolgálja az étket,
jaj, dehogy állat, csak tucatember…
…mit számít, hogy lesznek-e még utazók,
s kirepíteni őket az űrbe
lesz-e elég lelemény?
Hisz nem az agy, csak a chipje vezérli
dolga, de sorsa is egy a robottal,
ha volna is állat; gép az az ember…
…fontos-e tudni utódnak a harci mezőt,
s az a megremekelt emlékmű
kell-e ugyan neki?
Mártír volt vagy a hős, aki harcolt,
egykutya mind a halálnak;
vak, s buta gépként, gyilkol az ember…
…úgy merül el a polisz, lepi láppal a mocska,
rejti beton csigaháznyi jelét, s már
ennyi se jut neki!
Lám, az időnek nincs hova, nincs mibe múlni,
nem veszi számba ketyegve az óra,
mit egykoron arra eszelt ki az ember…
Szekszárd, 2011. október 30.
Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
