Irodalom
Bálványos-illusztrációk versekhez, vagy Hubára emlékére kiválasztott irodalmi művek.
A lázadó még él,
rejteket keres, hogy elheverjen
egy rövidke időre.
Ne verjétek föl a szomszédot,
ne ijesztgessétek a gyereket vele,
ha fölmered fekete arca
az ablakok alatt.
Maga mellé kirakja holmiját,
lehajítja homlokát a tört
fűre, a földet
harapja, most látni csak,
mióta éhezik.
Hangokat hall, üvöltést hirtelen,
fülében pokoli kutyák
csaholnak, fölugrik, lámpáját
elejti, menekül,
nem tudja, hol van.
Egyetlen helyet, hol nem lakik
senki! – utasítását a szél
kiadja újra.
Már fény sincs vele,
emléke csak a lázadásnak
az világít,
akár az őszi nap.
Hunyjatok szemet, ha átlopakszik
az ablakok alatt,
viszi a világ nyugtalanságát
és tátorog bele.
Higgyétek, képzelgéstek
torzszülöttje oldalaz
és hibátlanul följön még a nap.
Zsákvászon ing és porköpeny.
Koldusgúnya. Olajfasátor.
Holdas bozótban bújkáló fegyenc.
Szegény lelenc az árvaházból.
Lerongyolódtam legbelül.
Meg is halok. Ugyan miért ne?
A pásztortűz halotti mécses.
Kolompszó hív a gyászmisére.
Bárány bólint. A tömjénfüstben
kiköpi tüdejét a mályva.
A szerteszéledt birkanyájra
ónos eső és szmog ereszkedik.
Megkezdődött a passió;
nem állhatja az útját senki.
Tessék mélyeket lélegezni;
ózondús itt a levegő.
Asztma-ellenes cigarettát
szív a jó lator a rózsakertben.
Ez a huszadik stáció.
Jézus napozik fönn a kereszten.
Elődereng a léten túli ország
címere, a golgotavirág.
Emlékezz! INRI. Megostorozták.
És Isten odaadta egyfiát.
*
„Agnus dei.” A fiú engedelmes.
Itt egy báránynak vére folyhatott.
Az áldozatot Isten elfogadta.
Az úr kegyelmes.
A fiad: halott.
Fölszállt a füst. A korom lecsapódott.
Úristen! Miféle Isten az ilyen?
Gördeszkázik a kamaszgyerekkel.
Azután ásít, azt hiszem.
Háríts el minden provokációt,
Ez most a „mélypont ünnepélye”.
Kislány-arccal illesz csak a képbe,
kihagyva néhány stációt.
Hiába hátráltattad „édes menedék”-nek,
„gyönyörű gyöngyöcském”-nek szólongatva őt.
Szedelőzködött a délelőtt,
s ő elbúcsúzott egy félszeg mosollyal.
A Piétából megfiatalodván
hajolsz ki azokhoz, akik majd körbeállnak.
„Itt kék az ég” -azt írta.
Micsoda botrány!
Testvére vagy a fájdalmas anyának.
Kifejtve romlékony szerveit, letakarták.
Testét szeplőtlen gyolcsba tekerték.
Mint a koporsó, becsapódik az emlék.
Senki sem látja többé az arcát.
A köré kövesedett ragyogásból
magam bontom ki lüktető személyét.
A hegytetőn áll, integet; kicsi pásztor.
Nem engedi, hogy arcát kőbe véssék.
Szüntelen az ajtómon kopogtat,
s én – rettegve, hogy „lelép” – kérdezem:
„Ki vagy?”
„Köszönöm a leveleidet,
Édes Mama! – szerető fiad.”
Az Anya állt – –
Kémlelte az eget, mintha az Úr felé fordítaná tekintetét;
De egészen más madarak köröztek odafenn: nem hallatszott
Hernyópusztító csicsergés – –
Az Anya állt – –
Összébbhúzta melle fölött a kendőt: sivatagi huzat volt.
Nem értette: miért kellett idáig kapaszkodnia – Nyomában? –
Valami iszonyatos történt, nyilvánvalóan.
De mintha méreghegyű tüskébe markolt volna…
Innen, hogy réveteg, de – valami, reges régentől rémlik
Valami dolga akadt itt? Tömeg. Tömeg lesi tekintetét. Igen.
Csakugyan: előtte
Egy torkon rúgott, ecettel kínzott, még ordító test,
Vakarhatatlan viszkető test,
Töviskoronával. A töviskorona! Hát ez az a tövis?!
Úristen! Föl kell majd fogadni valakiket, akik
Értenek a sziklavájáshoz…
Már nem kell a kendő. Nem fázik. Azt kell majd betakarnia,
Azt a fölrepedt bőrű testet;
Azzal a kendővel, amivé
Akkor – hány és hány éve? – egyszer már betakarta …
Az Anya állt – –
– Mit keresnek itt ezek a nők? El akarták foszlatni a
Szívét, most meg már zokognak… Már
Nem kell a kelengye… Miért itt ez a sok fiatal nő?
Mindenkinek könnyes a szeme, hát legyen is!
Ne lássák a könnytől, amit csak én láthatok;
S amit én suttoghatok, számról se olvashassa le senki:
– Nem mondtam el Neki semmit.
Lásson hát! Lásson engem,
Kit egykor mezítlábam tündöklő kacérsága
Űzött, űzött idáig;
Lássa nyomorúságom:
Hogy meg nem simogat senki,
Hogy gyöngykavicsot senki
Nem zörget sóhajtozva,
Mint József, Józsefem – ő sem – –
Gyógyfűért kujtorogtam,
Mikoron mezítlábam – –
Én nem tudtam, hogy így lesz…
Nagyon soká elvoltál…
Miért is nem volt leányom?
Egy jó húg észre térít:
Nyafogva havibajról,
Szép haját olajozva – –
Én a Kertről sem tudtam – –
Ha akkor hiszlek, mikor még
Édes kisfiam voltál – –
Arcodat elrabolta
Egy lány, egy ócska kendőn – –
Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.
Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.
Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre menyköveddel.
És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.
Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.
Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!
1937. március-április
Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.
Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.
1935. augusztus 6.
