Hajnal volt, ritkán érzett mámor duruzsolt, nyüzsgött az agyamban, kalapom az ég italától ázott el, mig jártam magamban – először éjszaka – az utcán, és enyhén hajlongtak a sok tenyerű fák, s a házak is, mint tutajon az utasok.
Fülembe szél csapott, az eső könnyesre mosta arcomat, s hirtelen, mint gyerek az első ütésre, hideg iszonyat karjába hulltam: hova lett a csillogás, az esti fény, miféle szörnyű csodatett hervasztott itt halotti, vén
torzképpé mindent, ami szép volt? Nemrég ugyanitt nyilt a sok virág, szirmukra fényt locsolt a villanykörte-csillagok serege, virág: drága nők, és nevetgélő emberek csoportja, lármás zene szólt, és mintha egy vidám sereg
tört volna városunkra ma, ez évutói ünnepeste, és mintha táncban ringana a házak széles, lomha teste, – kerestem ébredő szemmel az esti pompát, s mint a holt, szürke és kopott lett a város és felhős rongy az égi bolt…
Félhat felé történt. Szegényes ruhájú kislány jött felém, szaporán lépett, elhaladt mellettem, álmos két szemén és mosolytalan arca dombján mereven, mozdulatlanul lapult meg a közöny… Gorombán belémcsapott e kép, s vadul
futottam volna, de hiába: majd itt, majd ott, szemem előtt, egy-egy ház nagy száját kitárta, és jöttek a koránkelők, – a koránkelő lányok csapatja a Nagykörúton átvonult, vékony ruhájuk úgy takarta kis testüket, mint földrehullt
levelek őszidőn az utcát, vékony lepel, ha zúg a szél, – és tudtam akkor: nem hazugság, nem káprázat és nem szeszély, amint a sáros utcasarkon dermedten állva, láttam itt: minden hajnalban szétszakitják fiatal lányok álmait.
Azóta él bennem az emlék, épen tartja a szeretet: újságpapirba csomagolva viszik a zsiroskenyeret, s mint átkozott jelvény, kicsiny szemükben ott ül a közös pillantás, mely egyformán unott, fáradt, rosszkedvü, közönyös.
S ha most az esti utca fénye rámontja sárga sugarát, gyakran látom hideg szobákban ásitó leányok sorát, szemüket dörzsölik és fázva, gyorsan öltözni kezdenek, oly csábitó a dunyha vászna, úgy maradnának! – nem lehet…
Mint a kutya silány házában, legeslegutolsó a családban, kiverten és sárral dobáltan, és mégis híven és bátran kiált egyedül a határban fázva és szeleknek kitártan: amit kiáltok, úgy kiáltom vénen, magamban és ziláltan, sárosan, rúgdalva, ruhátlan, híven, remegve és bátran.
Magamra maradtam, magamra és hangom mint vén kutya hangja rekedt már, vagy mintha a kamra mélyéből jönne, tömlöckamra mélyéből. (Én vagyok a kamra.) És mire fölér ajakamra, száz faltól fulladt és bamba, mert az élet mosott goromba habjaival, és süket és tompa iszapot rakott minden ablakomba.
Nagy almáriumaimban néha szalagokat találok, léha csecsebecsét. Fakó, únt, méla régi divatok maradéka, régi gazdagság bús hagyatéka. S szólok: »Gyermekeim, ti hangok, vegyetek föl néhány cafrangot, néhány szalagot és sallangot!« És fölvesznek néhány sallangot gyermekeim, a megfakult hangok.
De abban is csak ügyetlenebbek, félszegebbek és feszesebbek – mint kinőtt ruhában – merevebbek s koldus irígyeim nevetnek: de a hangok csak jönnek, tolulnak, semmivel sem törődnek, kibújnak, s botlódva bár, újak és újak, gáton, iszapon átnyomulnak, s futnak és túrnak és fúrnak, míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.
S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra, fázva, fulva, fakulva, vásva, hogy szégyeneteket mindenki lássa? Mért jöttök ki ilyen dadogásra?« S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk, de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk, dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk, követek vagyunk, utat csinálunk. Nagy szó, nagy szó a mi királyunk! Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«
Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek! Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek, s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak, dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön, s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, – s most a szabadság angyala érzi nagy álmuk az éjben.
S volt ahová … mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások? szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek, és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér- léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását, művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már. – Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől, hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle. Félsorokat róttam. Másról, másról igyekeztem írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj rámszól: róla beszélj. És felriadok, de a hang már hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak. Eltüntél. S ez az ősz se hozott hírt rólad. Az erdőn újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos fellegek és hóval teli újra megállnak az égen. Élsz-e, ki tudja? Ma már én sem tudom, én se dühöngök, hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk. S nem tudnak semmit. De te élsz? csak megsebesültél? Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy illat vagy magad is? Már szálldos a hó a mezőkön. Eltünt, – koppan a hír. És dobban, dermed a szív bent. Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred, reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat, mint a halottakét – Mégsem tudok írni ma rólad!
Minden kedves látogatónknak boldog karácsonyt és békés új esztendőt kívánunk!
Schubert – Ave Maria
B. H.
nehéz hűséggel megcsomóztad az időt velünk maradtál
Szemtől szembe
ahol mosoly van ott semmi más nem fér el az árnyékodban
Prelúdium
egy tündérkönnycsepp téli ágról reszketve arcomra hullott
Hieroglifák
ki fejtheti meg a folyómederbe író kagylók szavait
Ima
nyíló gyöngyvirág te Mária – illatú rejtőző ima
Kafarnaum
néma kőpadok Názáretből jött egy ács itt ült szombaton
Radnóti-sirató
Bálványos Huba Radnóti-illusztrációihoz
elzuhant a teste, mint fűrész marta fa a fák és az emberek egyformán halnak gyönyörű törzsükre ha gyilkos kéz lecsap világgá sikoltják éhét a tavasznak
