Bálványos HubaBálványos-illusztrációk versekhez, vagy Hubára emlékére kiválasztott irodalmi művek.
Ki mondja el helyettünk,
amibe arccal belevertek?
Amit nem illett volna észrevennünk?
Amiből győztesen kikászálódtunk,
amibe mégse rokkantunk bele,
csak a torkunk lett reszelősebb,
csak a szemünk kevésbé finnyás,
csak a beszédünk igazabb.
Ki mondja el helyettünk,
amit csak mi tudunk elmondani?
Susogásodat hallom, Heródiás
és lányodat látom,
őt, a buta szűzet, irgalmatlant,
aki tálcára óhajtja fejem,
aki szoknyául veszi farára
selyemvérű alkonyatom,
őt látom, őt, aki cápabőrrel
orcáira dörzsöl rózsát
s nem érzi át micsoda gyász
pár nélkül töltenem az éjt.
Ne siess képzelet, még csak dél van,
törpék az árnyak, történhet más is,
még mozdulatlan delel a kard,
s nem a hajam: hőség gyűrüzik róla,
port se borzol árnya, és fönt a fekély
lüktet csupán, mert érctükre nincs,
mert alagsorba csukatta a tükröt,
idilli – de újra sásözön rajtam,
susogásod újra eloltja a fényt,
és lányodat látom, Heródiás.
Sarkamból is arkangyal lángol,
tejetlen csecseibe rúg,
haragom virul a vasakon,
haragom és nem a remény,
mert megmértem én s megitéltem:
megváltáshoz igen kevés,
mert rácsot ugyan belevelez,
de rácsot soha nem harap el,
s mert minden nyugtalanoknak
szégyene a szelíd halál,
megadás, meggondolatlan,
bájjal noha bearanyoz –
fejet ajándékba nem adunk,
levágatod? égi orbita várja,
oltottmész-köpenyét leveti a törzs,
rendíti e döglött földet a váll,
halálunk vásárfia soha nem lesz,
soha ablakba-tehető halál.
Susogásodat hallom, Heródiás.
nagymama elrepül a sötét kapun át
fejünk felett keresi égi faluját
szárnyas lények örvénylenek köszönteni
mozgásukban még sincs semmi örömteli
körülfogják titokzatos néma halak
tátogásuk a jeladás induljanak
felhők hasán hasítanak neki utat
és egy angyal vádolón még hátra mutat
nagymama intene most de nincs már keze
pihésedni kezd lassan a vállak helye
testszínű tollbokrok nőnek két evező
megtelik surrogásokkal a levegő
nagymama a hegyek fölött úszni tanul
emelkedik forgolódik súlytalanul
aláhull a hajáról a csipkekendő
a régi zöld virágtenger feketedő
sötét szirmok kavarognak vad bogarak
közöttük a sötét ruhás vékony alak
bal lábán kockás papucs jobbon lakkcipő
nyakában aranyláncon a „jelen idő”
mert amint a kapun túlér ő már csak „volt”
mesebeli vadrózsaág útra hajol
simogatna de hullt szirma a szélbe száll
s most nagymama mellkasán függ piros medál
de amint a kapun túlér fekete seb
az örök-múlt-időben csak emlék-gerezd
felhők hasán hasítanak egyre utat
és egy angyal vádolón még hátra mutat
„nem voltál jó és most már sohasem lehetsz”
hangja aláomló jég- és hógörgeteg
„takarodj szárnyatlan ne keveredj közénk
ne topogj utunkban engedj magad fölé”
s a lisztes ködben látom a csapat repül
nagymama iramlik a zárt körön belül
a sötétbe olvadnak hamarosan át
sodorják magukkal a boldog nagymamát
Életemből önnön magamnak
vigyázlak rám, hogy meg ne haljak.
Tenmagamban téged születlek
én életem, benned szeretlek.
Tekívüled jutok magadhoz.
Énkívülem jutsz te magamhoz.
Együttlenül vagy te magadnak.
Együttlenül vagyok magamnak.
Észrevenném ami nem lettél,
tebenned én, be nem fejeztél.
Minden igém benned kereslek
hited el nem hagy, megszületlek.
Megölök egy pillangót,
Óh, áldott, isteni perc,
Szent kéje az ölésnek:
Minden gyűlöletemért
Hal meg e szines féreg.
Ki várja a holnapot:
Így várja azt a holnap.
Vágjon elé a halál
Minden boldog mosolynak,
Szakadjon meg az erő
Kezdetén nagy vívásnak,
Ne legyen víg lakoma
Az élet mindig másnak.
Tűz legyen minden arany,
Minden boldog csók méreg.
Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?
Hát ezért öllek én meg.
S boldog vagyok, mert öltem.