Írások, interjúk

Gaál Anna: „Az alkotás öröme esély a boldogulásra…” – Beszélgetés Bálványos Huba grafikusművésszel

GAÁL ANNA Az idei év két magas elismerést is hozott, ami a több mint 50 éves pálya megkoronázásaként is értékelhető, de mindkettőt a tanári munkájáért kapta?

BÁLVÁNYOS HUBA Korábban már megkaptam a Szent-Györgyi Albert-díjat, most pedig a tulajdonképpeni legmagasabb pedagógusi kitüntetést, az Eötvös-díjat.

És a Professor Emeritus cím?

Azt az Egyetem adományozta (Eötvös Loránd Tudományegyetem). Az egyetem szenátusa elé szokták a karok terjeszteni a Professor Emeritus címre érdemesnek tartott tanárokat, akik közül a kari tanácsok évente négy, vagy öt pedagógusnak odaítélik. Hát ez az, amire azt szoktam mondani, hogy ehhez meg kell öregedni.

De nem akárhogyan! Láttam én a Tanítóképzőben a rajz tanszéken a Huba utcanév táblát, és a tanítványok által készített fotókat. A tárlatvezetéseken, alkotótáborokban pedig tapasztaltam a hallgatók, az amatőr képzőművészek és az Ön sajátosan szeretetteljes kapcsolatát, ami mind-mind azt üzeni, hogy a tanári pálya nagyon is sikeres utat jelentett az Ön életében, aminek a díjak csak nyomatékot adtak.

Igen, ha énnekem azt mondják például konzultációkon az amatőr alkotók, hogy Tanár Úr, és nem azt, hogy Művész Úr, akkor én tesztelem magamat, és ez nekem jólesik. Már-már az a furcsa, ha azt mondják Művész Úr, mert így szólítják azokat is, akiket én nem szeretek. És ilyenkor, amikor magamat tesztelem, olyan önsanyargató gondolatokat sose fakasztottam, hogy kevesebb idő jutott a rajzolásra, mert hát bizony előfordult, hogy amikor a korábban készült vázlataim kibontására hozzájutottam volna időhöz, néztem rá, hogy mit is akartam én ezzel a vázlattal, mert közben zajlik az élet…

Tomor Gábor: Művészek a művelődésben – Bálványos Huba Munkácsy-díjas grafikus

„A műalkotások kínálata a legcsodálatosabb feltárulás”

Sok mindent köszön mestereinek a Munkácsy- és Szent-Györgyi-díjas Bálványos Huba grafikus, tanár, aki maga is nagyon korán kezdte a nevelői pályát. A tanítás mellett kiállítások létrehozásában való közreműködéssel, könyvírással és előadások megtartásával is rengeteget tett és tesz azért, hogy a vizuális kultúra minél szélesebb körben teret nyerjen.

Utóbbira példa a Budapesti Művelődési Központban a „Művészet közelről” címmel tartott rendezvénysorozata. Meggyőződése, hogy a művészeti minőség hatással van a szemlélet formálására. A szélesebb közönséghez való eljutáshoz igénybe veszi az új kommunikációs lehetőséget: készíti már a honlapját. Hamarosan tehát az interneten is megtalálják az érdeklődők a több évtizedes munkássága válogatott műveit, amelyek nagyobb részt litográfiák, vegyes technikával készült rajzok.

TOMOR GÁBOR Olvastam életrajzát, pályaleírása azzal kezdődik: „1956-1962: Magyar Képzőművészeti Főiskola.” Ám nagyon kíváncsi vagyok: mi vezetett eddig, milyen hatások révén jutott arra az elhatározásra, hogy művész, grafikus lesz? Úgy érezte, látásmódja, készségei elhivatottá teszik erre? Vagy ez felvételi előtt ennyire biztosan még nem alakult ki, ebben még a „minden lehet” érzése is benne volt? Esetleg a tanítás iránti vágya határozta meg mindenekelőtt a döntését?

BÁLVÁNYOS HUBA Apám fiatalon rajzolt, festett. Képeslapokról másolt kis képei keretben, falon voltak otthon. Reálgimnázium után építész szeretett volna lenni, de nem volt hozzá családi tehetősség. Postatisztviselő lett. Különleges gombfesték-készletét csak akkor kaptam meg, amikor már a Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanulója voltam. Ide a kelenvölgyi általános iskolából irányítottak. Elhivatottság-érzésről nem volt szó, legfeljebb vonzódásról, s arról, hogy ügyesebbnek találtak az átlagnál, s ezt azért én is láttam. Grafika? Grafikára csak negyedik főiskolai évemben szakosodtam, akkor is csupán azért, hogy elkerüljek egy olyan mestert, aki híres volt arról, hogy feketével belefest a hallgatók képeibe. A grafikus szakon viszont Ék Sándor jó ember hírében állt, hagyta festeni is a tanítványait, mint például Deim Pált is.

Tanítás? Vonzó mintának ugyan ott voltak előttem szeretett gimnáziumi tanáraim, de a főiskola előtt csak meg-meglegyintett a dolog. Ott meg, hogy bele kellett kóstolni, kezdett tetszeni is.

Szalay Lajos négy rajza

A múlt század harmincas-negyvenes éveiben született Szalay-rajzok sajátosan a mi viszonyaink közepette szocializálódott ember alkotásai. Amivel sokat még nem mondtunk. Itt született, itt szocializálódott József Attila is, meg Tisza István is. Szalay Lajos a tarnabodi nagyszülők Heves megyei falusi világában nem élt akkora szegénységben, mint József Attila, de nyolcéves koráig meghatározó volt, hogy gyökereit ennek a világnak sűrű élményvilágába mélyeszthette. Innét is alulról látszott a magyar valóság.

E mellett a néhány elővett rajza mellett tudnunk kell arról, hogy ez idő tájt az európai művészeti törekvések gyakran tolódtak végletekbe. Egyik póluson túlabsztrahálják az embert, elvonatkoztatják konkrét társadalmiságától, másikon meg naturális látványát használják propagandának, kulisszának, amivel el lehet fedni a tényleges valóságot. Szalayt azonban élményvilágából sarjadó szociális érdeklődése nem engedi kisodródni. Azt írja egy helyütt: „… azért vagyunk ezen a világon, hogy x-et megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk, és ezáltal üdvözüljünk. Az x-et mindig más értékkel helyettesítjük be, de a lényeg mindig ugyanaz; szolgálatszerű keresése a valóságnak.” Később így folytatja: „A realizmus vágyán kedves témámmá vált a szocialista realizmus. Nagyon sajnálom, hogy a szóban foglalt ideát a rászánt korosztályom nem akarta, vagy nem tudta megvalósítani. Leginkább azért, mert a posványos naturalizmus elnyelte a vele még felületesen sem összetéveszthető realizmust.” […] „Igyekeztem elválasztani a reális rajzot a látvány szembelógó naturalizmusától. Nem le, hanem megrajzolni akartam a rajzot. Igyekeztem elérni, hogy a vonal részt vegyen a látványban, ne csak látszódjék benne.”