Gaál Anna: „Az alkotás öröme esély a boldogulásra…” – Beszélgetés Bálványos Huba grafikusművésszel
GAÁL ANNA Az idei év két magas elismerést is hozott, ami a több mint 50 éves pálya megkoronázásaként is értékelhető, de mindkettőt a tanári munkájáért kapta?
BÁLVÁNYOS HUBA Korábban már megkaptam a Szent-Györgyi Albert-díjat, most pedig a tulajdonképpeni legmagasabb pedagógusi kitüntetést, az Eötvös-díjat.
És a Professor Emeritus cím?
Azt az Egyetem adományozta (Eötvös Loránd Tudományegyetem). Az egyetem szenátusa elé szokták a karok terjeszteni a Professor Emeritus címre érdemesnek tartott tanárokat, akik közül a kari tanácsok évente négy, vagy öt pedagógusnak odaítélik. Hát ez az, amire azt szoktam mondani, hogy ehhez meg kell öregedni.
De nem akárhogyan! Láttam én a Tanítóképzőben a rajz tanszéken a Huba utcanév táblát, és a tanítványok által készített fotókat. A tárlatvezetéseken, alkotótáborokban pedig tapasztaltam a hallgatók, az amatőr képzőművészek és az Ön sajátosan szeretetteljes kapcsolatát, ami mind-mind azt üzeni, hogy a tanári pálya nagyon is sikeres utat jelentett az Ön életében, aminek a díjak csak nyomatékot adtak.
Igen, ha énnekem azt mondják például konzultációkon az amatőr alkotók, hogy Tanár Úr, és nem azt, hogy Művész Úr, akkor én tesztelem magamat, és ez nekem jólesik. Már-már az a furcsa, ha azt mondják Művész Úr, mert így szólítják azokat is, akiket én nem szeretek. És ilyenkor, amikor magamat tesztelem, olyan önsanyargató gondolatokat sose fakasztottam, hogy kevesebb idő jutott a rajzolásra, mert hát bizony előfordult, hogy amikor a korábban készült vázlataim kibontására hozzájutottam volna időhöz, néztem rá, hogy mit is akartam én ezzel a vázlattal, mert közben zajlik az élet…
Már elszállt a lelkéből?
Igen, ez mutatja, hogy tele vagyok azzal is, ami a tanítás. Ezt teljes értékű hivatásnak lehet tekinteni, és remélem, hogy ez így is van, hogy már-már inkább ez befolyásolja a másikat. Eleinte úgy volt, hogy biztos talajt én attól éreztem magamban, hogy megrajzoltam valamit, és innét nézve biztonságosabb lehettem ilyen-olyan ítéleteimben, amik emberekre vonatkoztak tanítás közben. És történetesen, ha ez az ítélet valami intuitív ítélet volt, és meg sem tudtam magamnak magyarázni, hogy miért, akkor is hittem benne, mert hát a rajzokkal így voltam. Tehát valami haszna a két dolognak egymásra mindig szokott lenni. A tanításnak persze mindig több az öröme, mert a rajz van vagy nincs, kiállítják vagy nem, és ha kiállítom, akkor én nyitom meg, hogy elmagyarázzam.
Saját kiállítást? Ez meglepő!
Tudom, hogy ezt nem nagyon szokták. Érdekes tapasztalatokat szereztem a kiállításaimon, hogy a valóságot bemutató munkáim adott esetben milyen vitát képesek elindítani. Ebből leszűrtem a tapasztalatot, hogy az embernek nem elég megrajzolni ezt a világot. A pályám kezdete óta egyértelmű volt számomra, hogy ha én azt a világot rajzolom, amiben élek, akkor azzal a világgal én termékeny kapcsolatban voltam, maradtam és bővítettem. Ami azt jelenti, hogy akárhova hívtak kiállítani és mentem, és ott természetesen emberekkel találkoztam, beszélgettem. Ebből pedig két dolog következik. Az egyik, hogy hiszek a szemléleti ítéleteimben, a másik, hogy amennyire nyílt vagyok a rajzokban, annyira igyekszem közvetlen és nyílt lenni az emberekkel is, bár ez nehezebb.
Ez a nyíltság és érdeklődés, a közvetlenség, a figyelem, a segíteni akarás érezhető a közös munkánkban, az amatőrökkel való kapcsolatában is.
Kíváncsi vagyok, ugye? Az alkotó munkát és a tanítást, az életem e két fontos területének összekapcsolódását igazolja, hogy nem tudok az emlékezetembe idézni olyan alkotásomat, ami ne úgy szólna az emberről, hogy az ember is rajta van. Ez azt jelenti, hogy az emberek akkor is körülöttem vannak, amikor négyszemközt magammal rajzolok.
Ez szinte tapintható a munkáin, de a tanítás során, az amatőr alkotókkal való konzultációkon, a képzések, zsűrizések alkalmával is. Sugárzik, hogy szereti az embereket.
Nem szeretek én mindenkit, csak aki megnyílik irányomba, azt igen. Amikor kölcsönös toleranciával közelítünk egymáshoz, abból már lehet odafigyelés, akár szeretés is. Aki viszont elzárkózik, fenntartásai vannak, azok még a szakkörömből is lekopnak. Egy általános iskolás korombeli kémiai kísérlet hasonlatával élve: hogyha valaki nem hajlandó kristályosodni körülöttem, akkor azzal nem tudok mit kezdeni, de ő se velem. Ez azonban nemcsak az amatőrökkel, vagy a hallgatókkal való kapcsolatomban fordult elő. Amikor a Képzőművészek Szövetségében voltam tisztségviselő, akkor túl sűrűn találkoztam olyan művészekkel, akikkel kölcsönösen nem tudtunk egymással mit kezdeni. Mert a művészetnek a gyakorlása sokakban felszabadítja az egoizmust, mert egy individuális termelési mód, és az amatőröknél ez sokkal, de sokkal ritkább. Nem kell az individuális termelésbe belefojtódni.
Nyilatkozataiból, beszélgetéseinkből tudom, hogy az amatőrökkel való törődést kezdetben valójában feladatul kapta a különböző funkciói révén, aztán egyre több örömre lelt benne. Idézem Öntől: „A világot emberek formálják, és én eljutottam odáig, hogy megtaláltam magamnak, miképpen segítsek másoknak magukat formálni, ehhez a világformáláshoz…” Szép gondolat, tiszteletre méltó cél. A Pest Megyei Közművelődési Intézet és Ön között kialakult közel négy éves munkakapcsolat során az amatőr művészek képzésénél tapasztalja, látja e célnak a visszaigazolását?
Nagyon-nagyon. Én azt hiszem, hogy ennek van egy módszertana, ami magától írja magát. Abból indul ki, hogy az amatőr, az önképző autodidakta mindent fölcsíp, ami neki jó, és tud szelektálni. Ha mi ebbe a folyamatba beszállunk, akkor nem térítjük el út az irányából, illetve tisztítjuk azokat az utakat, amerre menne, és ha véletlenül betéved egy zsákutcába, akkor vissza tudjuk rángatni. Ez a módszer azért működik, mert most már jobb a formája, mint korábban, mert ezt a formát a szükségletek termelik. A képzések, konzultációk során nagyon érdekes szemléletütközések vannak, amiket én nem kell mindig irányítsak, mert mondom még egyszer, a dolog magától bontakozik. Nyilván ennek az a magyarázata, hogy nincs ember, akiben ne volna ízlésítélet, képesség arra, hogy amit Ő jónak tart, azt meggyőződéssel tartja jónak, és fordítva. És hát eleinte fel van háborodva, amikor ebből ki akarják borítani. Sokat számít, ha Ő a maga véleményével kissé magára marad, akkor elgondolkodik, mert nem mindenki akar hős lenni, vagy mártír, aztán nem is biztos, hogy annyira meg van győződve az igazáról. Hangsúlyozom, a konzultációk nagyon-nagyon fontosak.
Sokan hozták el és hozzák rendszeresen munkáikat és kérik ki a véleményét a Pest megyei alkotók közül?
Igen. Ez azért van, mert a találkozásaink során már volt közöttünk egy fontos eszmecsere, és ő bizalmat érez irántam, és megkérdezi tőlem, ebben a munkában mi a probléma, miért nem került be például a kiállításra? Ennek az úgynevezett mentori szerepnek akkor van értelme, ha az, aki felé irányul, ennek szükségét érzi. Nekünk itt Pest megyében sikerült ezt a szükségletet megteremteni, és ezt bűn volna abbahagyni.
Szerepünk az alkotók érdekében annál inkább is fontos, mert egy olyan közegben élünk, ahol sokszor számukra az sem derül ki, hogy mi az érték, már művészi értelemben, ki vannak szolgáltatva ennek az értékplurális világnak, ahol mindenki be tudja magáról bizonyítani, hogy ő érték. Alkalmasint a giccs-fogyasztás tömeges, ráadásul azt olcsóbb gyártani, és kamatozik is, piaca van. A képzéseknek, konzultációknak ilyen értelemben is haszna van. Egy sajátos minőségi szelekció jön létre, és valahogy koncentrálódik.
Kimondhatjuk, hogy ezt a formát kell tovább vinnünk és fejlesztenünk?
Mindenképpen. Azt a formát, ami az embereknek a kibontakozása – lehet segíteni. Nem én akarom őket formálni, hogy jövök én ahhoz, de azt, amit ők maguk elé önnevelés formájában célul tűztek ki, abba be lehet szállni, és azt tényleg lehet változtatni, de nem én, nem mi fogjuk őket formálni, hanem saját maguk. Ez egy alapvető pedagógiai kérdés. Ha ő valamit megalkot, akkor abban a képességei működnek és azok beszélnek vissza. Tehát a képességei fejlesztéséhez én hozzájárulhatok azzal, hogy alkotó szituációt teremtek, amikor szembesülhet önmagával, a világgal. Újra meg újra megpróbálni a készségeit, képességeit a tevékenységén keresztül kibontakoztatni, és lassan azt is kezdi majd sejteni, hogy merre van az a jobb, de ezt csak ő csinálhatja meg, én csak segíthetek. Újra csak azt mondom, hogy a személyiség önmagát nem a tükörben szokta igazán azonosítani, hanem az elkészült produkcióval, amiben ő a képességei szerint tevékenykedik. Erre az alkotás igen jó, mert koncentráltabb, és amikor szembe találkozik a tegnap, tegnapelőtt vagy a tavaly készült alkotásával, akkor azt mondja, hát azért ez én vagyok. Ezzel az önalkotási eséllyel, mert ez önalkotás, minél több embert kellene megkínálnunk.
Megjelent:
- Ezredvég – XXI. évfolyam, 2011/11. november
- Közművelődési Információk XVII. évfolyam, 6. sz., 2008. december