KÉPÁLMOK, Fiók László kiállításának megnyitó szövege

Amikor Fiók László barátom felkért e kiállítás megnyitására, jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat.

Kiállítást nyitottak már zenével (síppal, dobbal, nádihegedűvel), okos szóval pantomimmel, mi volna, ha egy egészen új módit vezetnénk be. A kiállított festményeket és a vernisszázs résztvevőit egy másik festmény köszönti, ami a helyszínen készül és történetesen a felkért személy ecsetje alól kerül ki. Miért ne? Ismerjük, hogy Kutyaharapást szőrivel, vagy fogat fogért.

Mindez kolosszális baromság persze, festeni sem tudok, de azért – biztos, ami biztos – copy right.

Maradjunk inkább a bevált formáknál! Beszéljenek maguk a képek, mert beszél maga az anyag is. Az ember nélküli világ nem igényli a teret.

Síkok, síkok és megint síkok. A sok síkban a tér a kép felületén jelenik meg. A témák szigorúsága a felület érzékeny kezelésében oldódik. A kép alakítása akár gyönyörűséget is okozhat. Föstéket keverni, kenni, spriccelni, spahtnival felrakni, belekaparni, rongyokat, lécet, táskát és maltert aplikálni. A tér tehát a képi domborműben van. Nem sok, de mégis… kész szobrászat! Legszívesebben nekiesnék súrlófényekkel, pásztáznám a felületét, kis árnyékok, egyenetlenségek hol innen, hol onnan. Textúra – faktúra.

No és Te bájos Természet, színek víg pacsirtái, zöldek, kékek, sárgák, hol vagytok? A pacsirták csak olajos rongyok! A zöld az barna, a kék az feketés barna és a sárgában sincs köszönet. De mégis az egészben van egyfajta rendszer! Egy-két lottyadt növény a cserépben, az élet minden jele nélkül, itt már alig van levegő.

Ha kérdeznek, mondasz egy színt: piros. Ha kérdeznek, mondasz egy gyümölcsöt: alma. Ha kérdeznek, mondasz egy állatot: KUTYA. Az ember igazi barátja, a legnépszerűbb állat, aki talán még érezni is képes. Esetleg.

És ekkor jönnek a kutyuskák. Nem kedvesek, nem szépek. Nem tudnak ugatni, mert pofájukat spárgával zárva tartják. Talán vicsorítanak kötözött fogaikkal, mert csak azt tehetik. De ha vizelnek, akkor azt szívvel és lélekkel. Döttyedt kifeszítettségükben járni tanulnak – tőlünk. De kit tudunk mi megtanítani járni? Van-e jogunk egy négylábút kétlábra állítva, kétvállra fektetni? És bárkit két görgőre állítani? Ha bátor volnék a kibillent görgőket nyugalmi helyzetbe rajzolnám át – ez volna az igazi interaktív kiállítás -, vagy legalább a képet forgatnám el a képakasztó szeg körül, hogy azok a nyavalyás kerekek ne akarjanak mindig visszagurulni. Persze hülyeség, akkor meg a képkeret lóg reménytelenül ferdén a falon. Kényszerpályára kerültünk. Görbült síkok… vonalak, görbült vonal kerekek!

Nem, ez mégsem Gyermekjáték!

Le kell menni kutyába! Innen egész másképp fest minden! Nem a hű ebet hantolják, a kutya temeti közönségét. A sok gazdi – egykutya. Csak az állat fejez ki valamit, mert csak neki van tekintete, a magasztos Emberi Nem – jelekké szürkül. Korpuszai alaktalan bábok. Szemük, ha van, akkor is némák. Hangjuk hiába lenne, nem látnak minket. S maguk köré húzott városuk pedig mellékszereplő stemplivé silányul, hiába Védett Város. Tan-gram, tan gramm!

Nyugalomba feszítettség görcse mindenütt. Feszült nyugalom. A mozdulatlan térben mégis örök ádáz küzdelem. Egy igen, s egy nem.

Feltartott Kézzel az ember ártatlan szándékot, vagy legalább megadást jelez. Kettős állati mancsuk a bábjáték előtt lepleződik le. Karom szakad ki az ujjak közül. Pajtás, te ettél, hisz véres a fogad! Még szerencse, hogy a kereszt jegyében kötél fogja le ezt az emberi állatot. Avagy bábjáték az egész? Talán nem is igaz. Csak ne lenne olyan nyomasztó!

Már megint minden sík, az álmok kalodájába zárva nehéz  angyallá lenni. Angyalok szárnya, emberek vágya. S ez a nyers hússzín! Ha kilépünk a bőrünkből állattá leszünk! S ha lenyúzzák rólunk, segít-e ez a kitekeredett üvöltés? Meghallják-e ebben a városban, ebben a szögesdrótokkal Védett Városban? A zárt világ nem él. A külvilág nem hallja a belülről fakadó kéthangú vonyítást. Legfeljebb azt, ha az megfagyva, megcsörren a kövezeten. Persze ez képzavar! Vagy talán a Kép zavar? A kutyák a csontot ropogtatják, a testet a kényszerek pálcái tűzik át. Idáig nem ér már el az angyali üdvözlet.

S megint a tér nélküli szigorúan osztott síkok. Darabos világukban hajlékonyan jelenik meg az Angyali torzó. Az élet egy másik dimenzióban működik. Álmodjunk tovább! Az angyal is bóbiskol. A nemleges esemény egyébként a látomás bal oldalán zajlik, de az istenért, a látomásos felület sem kutya! Ha már itt vagyunk élvezkedjünk egy keveset! Barátkozzunk a domborúan feszített síkkal!

A Bóbiskoló Angyal felébredve Mosollyal üdvözölhetne, mondhatnánk angyali üdvözlet, ah reneszánsz! De ez egy másik kor, itt a vér vacog! S angyalunk sem angyal már. Repülni nem tud, az angyali kellékek jelmezként hatnak. Az égi tollakat megszégyenítő bőrszárnyak – dilettánsan szegecselve lógnak az álangyal vállain. Amatőr munka – mondhatnánk, – biztos, hogy a vakolt falon túlról származik. Nem tudjuk, csak érezzük, hogy Itt valami végérvényesen megromlott. Álangyalunk hitet, reményt nem hoz nekünk, Isten üzenetét már nem tudja tolmácsolni, nem összekötő kapocs az Úr és teremtménye között. Áldozatunk inkább, akit sikerült elrontanunk. Egymás előtt is rejtegetett bűneinket e fordított angyalra rákenve, próbálunk újra tiszták lenni. S ő csak mosolyogva menekül, szeretve védekezik, mit is tehetne egyebet.

Az ember angyallá akarván lenni állattá tette magát! De lehet, hogy ennek más útja valóban nincs.

Ilyen ez a kor, kedves korpusz! Itt élned, halnod kell. A 21. századi korpuszok – jelek a hadak útján. Korpuszok, akikben másokra ismerünk. Könyök, hónalj, kitakart tekintet, mozgási minimum, s mögöttük a végtelen semmi. De akkor miért kell egymásnak betakarni? Valamennyien bábjai vagyunk ennek a világnak? S amit érzékszerveinkkel felfogunk belőle, az-e a való? Vagy azon túl kell lépni, mert akkor teljesedik csak ki a Tér. Talán eltűnnek a minket bedeszkázó szomorú síkok, a létünket meghatározó tárgyiasult világ, helyüket a színek víg pacsirtái foglalják el. Lélegzetünk kitisztul, magabiztossá, egyenletessé válik. Biztos ez a másvilág. De azért nem árt tisztázni, mit teremtett az Isten és mit teremtettünk mi. A szerzői jogot érvényesíteni kell, mert különben könyök, hónalj, kitakart tekintet! Vagy talán éppen ezért… Állítólag ott nincs levegő. Kérdéses, meg tudunk-e az új helyzettel barátkozni? Mert itt azért mégiscsak jó, hogy szívogathatunk egy keveset.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A képálmokból felébredve egy búcsúgondolat. Max Weber egyik tanítványa mesélte, hogy mesterük előadását olyan jó volt hallgatni, mert a gondolatok kristálytisztán épültek egymásra és a való élet tiszta tudományos elemzését adták. De amikor este az előadás végén hazamentek, mégis inkább levertek és szomorúak voltak.

Fejér László