Megnyitó – Bálványos Huba, 2011. június 18. Zebegény
Vonalak-tónusok, majd ismét vonalak, no meg egy kis satírozás különféle rafinált módokon – megannyi érzelem kifejezői lehetnek…
Befelé forduló szemeink előtt sűrű sorokban vonulnak a szellemi elődök, példaképek és példa-képek, amelyek immár visszavonhatatlanul beleivódtak lelkünkbe! Leonardo, Brueghel (no, az ő nevének helyes kiejtése mindig gondot-gátlást okoz!), Rembrandt, no és Daumier, aki egyszerre tudott szatírikus és megejtően lírai is lenni, no meg a papíron sercegő tollrajzos vizuális „gyilkos”, George Grosz…
Olyan jó, hogy a képzőművészet az emberről, az emberekről szól! Még egy fehér négyzet fehér alapon is erről szól, csak nehezebb vele érzelmi kapcsolatot teremteni! Szóval a két világ, az éles szemű szatirikus és az érzelmes lírai ugyanazzal a fejjel-szívvel-kézzel ragadható meg, ahogy az alkotót környezetének benyomásai érik! De vajon mi Az ember mértéke?
Leonardo természettudományos vizsgálódásainak eredménye? Az „egységsugarú ember”, amely annyi világmegváltó gondolkodót és forradalmárt is csapdába ejtett? Amely az embert elvont valamiként kezelte – „az ember mértéke”, ahol Leonardo embere is a kört négyszögesítve lehetetlenül el…
És vajon mi lesz az Ember Értékével? Vonalak-tónusok, majd ismét vonalak, görcsösek, majd érzékenyen finomak, talán ezek hoznak közelebb bennünket az Emberhez!… Megmagyarázni persze nem tudják a megmagyarázhatatlant, miként az Igazság sem fogható fel a maga teljességében soha – mert a sík a térbelit csak a végtelenben tudja folytonos leképezéseivel megidézni! És mégis: a lélek képes mindezt egységben érezni! Épp a művészet segítségével, ahol a vonalak-tónusok, meg a rafinált satírozás bármely megfoghatatlan formát megjelenítve azt immár a létező természet részévé teszi, megteremtvén azt, amit a Teremtő elfelejtett! Hát nem csodálatos dolog ez? (Persze tudjuk, a Teremtő nem foglalkozott a részletekkel, azt rábízta gyarló teremtményeire!)
Itt minden kép az emberről, emberekről szól! A híres szöveget átírva:
„Nagyságos asszonyom, mi tegnap, minden körülmények között (no nem az operában, hanem) az emberek körében voltunk!”
Tegyük mindehhez hozzá, ma is azok között vagyunk, s ha egyedül nézzük a képeket, akkor is!
Meg akkor is, ha két Kutyát látunk egymásnak fenekedni! Rögtön az ugrik be, hogy „Ember embernek farkasa!” Szinte mindegy, ki kit győz le, eluralkodik a harci vakdüh! Még véletlenül sem azért szeretnénk közéjük állni, hogy szétválasszuk őket, hanem durr bele, vicsorogjunk együtt, éljük ki állati ösztöneinket! Nem szurkolunk egyiknek sem! Hiszen csak a pillanatnyi pozíció dönti el, melyik harapja át a másik nyakát! Mert a torok megragadása a legfontosabb, hogy vonyítani se tudjon a legyőzött!
De szerencsére a jólét Anziksza békévé oldja a fenekedést! Hasfelmetszett álomautó dolcse vitája előtt Röfi úr és cicuskája! Ah, …az örök város, …Róma és romjai! A hatvanas évek vágyainak netovábbja! Ha valaki nem ismeri a kádári puha diktatúra érzésvilágát, gondolkodjon el a látottakon! Boldog emlékű átkos…, ahol a békeharc jelszavával meg lehetett lovagolni akár Picasso békegalambját is! Galamb, eredj, légy békeharcos! Persze az eredményt ismerjük a történelemből…
Giling-galang harangvirág békés Idilljét a tusfeketében úszkáló nyalka csikóhal, no meg egy béketűrő vízi ragadozó (sogenannte friedfertige Raubfisch) teszi illuzórikussá, … no és hogy a harangvirágot is titkos féreg foga rágja…
Érzékeny fák és törékeny lányok, de lehetne fordítva is – érzékeny lányok és törékeny fák a hajnali városban..Mondd mit érlel ezek sorsa? A hajnali lányokkal nem lehet találkozni a városban déltájt. Ez két külön világ, s ők csak tekintenek előre, nem foglalkoznak velünk és mennek, mintha céljuk valami titkos, valami általános lenne… És tényleg, a kiszolgáltatott esendő, vagy éppen férfias arcok szeme miért olyan világítós? És a tömpe, virsliujjú börziánerek, párt-ki-szolgálatosok, a Röfi urak miért olyan húzott malacszemmel néznek a világra? Ahogy a falusi férfiemberek fölszítta arcukkal szembenéznek velünk, nem tudni, mi nézegetjük őket, vagy ők mérnek meg minket, … az Elmúlt időkből?
De itt vagyunk mi is, a Várakozók között! Ilyenek, olyanok, amolyanok és immár örökre csak állunk a sorban és várakozunk, …ki erre, ki pedig arra! Hátunkon pedig az Élet láthatatlan batyuja.
Tegyük őszintén szívünkre a kezünk: azért jobb mások vergődését nézni egy kényelmes székből, mint szembesülni saját gyarlóságainkkal!? Ha ez igaz, akkor a Vetélkedőn nekünk… a Nézők között a helyünk! Hadd örüljön Goya és Daumier is! Gurgulázó tokák, fennhéjázó tekintetek! Közben vonalak-tónusok, majd ismét vonalak, no meg egy kis satírozás különféle rafinált módokon….ez a rész kissé sötétebb legyen! …..ott meg elég néhány vonal!…. és rögtön működni kezd a kép, megvillantva az egyediben az általánost!
S ha már egyszer megmérettünk és a hatalom szemében fajsúlyosak lettünk, akkor nekünk az Élet Vetélkedőjének zsűrijében a helyünk! Gyerekek, nézzétek, mi már befutottunk végre, most már mi mérhetünk meg másokat! No, rajta, produkáljátok magatokat, hé!
Hittük, s mert hittük, ideológiával is kitapétáztuk, hogy a Szockóban a társadalom túllépett a rothadó kapitalizmus fogyasztói világán. Mint a sötét erdőben egyedül ballagó, biztatgattuk mi is magunkat, hogy „nem gyűrűzik be!” De a nagy Varázsló bebizonyította a mindennapok néhol gyomorforgató valóságában, hogy bizony – ide, ahol élünk előbb vagy utóbb – minden „begyűrűzik”. De ne is ezzel foglalkozzunk, mert az igazi varázslat az, ahogy a kép apró, mindeddig értelmezhetetlen részei testet öltenek, értelmet nyernek és immár bennünk élnek tovább!
Egy Varázsló, akkor az igazi, amikor magát is el tudja varázsolni, s tudjuk, hogy rajongó közönségének már csak pillanatai vannak, amíg őket is saját képére nem varázsolja. Egy valaki van csak, aki megúszhatja a szomorú átváltozást, aki a háttérből kitekint ránk, egy svejcisapkás alak… Tudjuk a művészettörténetből, hogy nagy csoportképekből valaki mindig kitekint ránk, no nem a középpontból, hanem oldalról, jobbról vagy balról, egy mellékszereplő, aki valahogy mégis a túlélés záloga! Mert nem a túlalkalmazkodók azok, akik bármilyen változást kibírnak, hanem akik csak éppen alkalmazkodtak, akiknek nem kell az újabb és újabb fordulathoz kibújniuk saját bőrükből… Ám a varázslat megtörtént, s az utcán már két ellenszenves madárember pöffeszkedik, még a madárijesztők sem tudnak rájuk hatni, nem is… mert emezeknek szárnyuk csökött, elrepülni nem tudnak, de nincs is rá szükségük, amúgy is tudják, hogy a madárijesztő egy nagy blöff, mondhatnánk, bolsevista trükk… de talán a Gyermekek, ők még érintetlenek… ahogy álmokat dédelgetnek, és kezeikkel egymásba kapaszkodnak…
Tényleg, tapasztalt szociológusok mondják – életünk során mindössze legfeljebb hat kézszorításra vagyunk egymástól … s a kezek néha találkoznak Embertől emberig …szép gesztus, ahogy a kép emberei az idő változásaiban megtalálják egymás kinyújtott kezét, hogy aztán újra távolodva őrizzék időtlen-időkig a kapcsolat erejét, melegét…
Közben mindenki feláll egy dobogóra és mutat valamerre, de senki nem mozdul, aki mégis tehetné az pedig guggol, mindenki csak irányt szab másoknak! Légy ostoba!
S valóban! A lenini kollektív vezetés Tabló-ján kollektív szfinxek sugallják azt, hogy: Majd mi, az élcsapat eldöntjük! Megóvunk attól, hogy rágódj a dolgokon! Mindenre kész receptünk van! …Miközben Krisztus egy gyönyörűen vad, színes kőrajzon már elvált a földi kereszttől, kifeszítetten velőtrázó üvöltése az örökkévalóságnak szól, végleg megszabadulva emberi valójától itt válik igazi Istenné, vércseppjei már a világűrbe hullanak!
A fenébe is! Egy kőrajz hogy lehet ennyire kifejező! Ez a csiszolt, de buta unalmas síkfelület! Ezernyi trükk kell hozzá, hogy aztán röhögni kezdjen, sikoltson és vonyítson, vagy éppen cirógasson a lehúzott nyomat! Hja, vonalak-tónusok, majd ismét vonalak, no meg az emberi szívek dobbanását is közvetítő érzékeny kéz, hogy is van ez?
„ők fogják ceruzámat, s én érzem őket….”
Ezek az érzések köszönnek vissza a színes ceruzarajzokból – két ember kapcsolatának bensőséges ábrázolásából – ezeket a gyönyörűségeket nem lehet spekulatív módon megalkotni, csak szívből! Elnagyolt vonaldzsungelből kiszüremlő finom részletek együtt jelentik az élményt. Az igazi ellentmondás, hogy a vonalak kusza halmaza egyszer gúzsba köt , de ugyanakkor szabaddá is tesz!
Ezek nem a ”két milliárd párosult magány” képei. Hanem az Ember Értéke!
Egyszer, nagyon régen, a szocialista brigádmozgalom virágkorában buzgó civilizátorként képeinkkel elmentünk egy munkásszállóra, s jobb-gyengébb alkotásainkat felaggattuk az étkezde falára. Sokat látott munkásemberek jöttek, hisz kultúrprogram volt, s a képeket nézve elkezdték értékelni a látottakat, hisz mondom, kultúrprogram volt, vajon mit is akart a művész kifejezni!? Mi pedig lehajtottuk a fejünket és elszégyelltük magunkat! Valahogy ilyennek érzem most is szerepemet: vajon mit is akart a Művész kifejezni?
Kedves Mindenki!
Megfogadtam magamnak, hogy megnyitómban két nevet nem fogok kiejteni, az egyik a Bálványos, a másik a Huba. Hogy most mégis kimondom, hogy Bálványos Huba, mindez jelzi azt, hogy megnyitóm végére értem!!!
Fejér László
Az írás Bálványos Huba utolsó kiállításán hangzott el, Zebegényben.
A szövegbe „belecsempészett” – vastaggal szedett – képcímekhez tartozó alkotások alább láthatóak. A kiállítás részei voltak.
