Krunák Emese: Bálványos Huba (részlet)

„Az élet fő kérdései ott dőlnek el, ahol termelik. Aki az üzemek világát nem ismeri, az nem ismeri az élet fontosabbik részét, az nem tud lényeges dolgokról a rajzolás nyelvén beszélni. Az üzemek nem hordozzák tálcán az életigazságokat. […] Ugyanakkor megszüntetnek helyes ismeretek hiányában pótszerként keletkezett hamis magyarázatokat, előítéleteket. […] Az olyanoknak szeretnék segíteni vele, akiket rajzoltam, akik nehezen látnak túl nagyon is konkrét napi munkájuk körén.”

Bálványos Hubának már a főiskola vége felé ez lett, s máig is ez a maga vallotta ars poeticá ja. Csupán a megközelítés mélysége, a megfogalmazás eszközei változtak az évek során. Ebből következik az is, hogy pályája egyívű: egyetlen témaként a munkálkodó ember életét dolgozza fel, sorslehetőségeit elemezve. E fogalmakat tágan, de mégis konkrétan értelmezi. A munkát az élet átalakítása eszközének tekinti, s a rajzolást is ide sorolja.

Eszmei fejlődése a gyári élményekkel párhuzamos. A főiskolai – filozófiai és esztétikai – vitakörök, szemináriumok során és olvasmányai alapján elemzi a marxizmus tanításait, a szocialista rend fejlődésének fokozatait, alternatíváit. Világnézete így alaposan átgondolt, mint maga mondja: „kikínlódott szemlélet”. Valóságlátásának ilyen irányú elmélyülését elősegítette az is, hogy annak idején Ék Sándor osztályába került és nála is végzett. Ék az ötvenes években a szocialista realizmus egyik fő szószólója volt. A szűken vett politikai és közéleti szempontokat méltányolva alkotta meg munkásfiguráit, történelmi illusztrációit. Ék művészete vitathatatlanul direkt volt, képi megfogalmazásai nem tudtak elszakadni a pillanatnyi helyzettől – ez azonban az akkori kultúrpolitika következménye volt. Bálványos 1957 után járt főiskolára, tehát akkor, amikor a Kondor-nemzedék által fémjelezhető művészi gondolkodás már művekben is realizálódott. Bálványost nem ragadta meg igazán Kondor Béla példája, tőle idegen a világegyetem összefüggésein való elmélkedés. Őt a konkrét valóság érdekli, ezen belül is elsősorban a társadalmi motívum. Megközelítése mindig éles és direkt, ellentétes tehát Kondor elemző, viszonyító szemléletével. Ék Sándorban hasonló gondolkodású emberre talált Bálványos: egyetértettek a valóság és a művészet közvetlen egymásra utalásában, a konkrét figuratív ábrázolásban, a pontosan értelmezhető, bonyolult utalásokat nem tartalmazó képi közlés szükségességében. Ék – függetlenül művei művészi minőségétől – igen jó, a fiatalok gondolataira, tehetségére fogékony tanár volt, aki hagyta szabadon dolgozni növendékeit, és minden tőle telhető támogatást megadott.

Közös vonásuk Ékkel: mindkettőjük vonzalma a litográfiához. A főiskolán litográfus-prés és rengeteg kő állt a hallgatók rendelkezésére. Bálványos kezdettől fogva vonzódott e grafikai technikához: legtöbb műve litográfia vagy rajz. Pályája során sokat tett a litográfiának mint grafikai műfajnak a megismertetéséért, művészi kifejezési lehetőségeinek gyarapításáért.

A litográfia valaha az újságnyomtatással együtt lendült fel: a hírek képi kiegészítőit, a politikusok portréit, a szenzációs események rekonstrukcióit és a karikatúrákat sokszorosították ezzel az eljárással. Lehetőség nyílt a nagyszámú, azonos minőségű ábra, kép sokszorosítására – így az autonóm mű egyszerre igen sok helyen lett látható, és viszonylag széles körben terjeszthető. A vonalak szövevénye és a mélyfekete foltok ereje révén nagyvonalú, drámai kompozíció hozható létre általa.

Bálványos az évek során alaposan kiismerte ezt a műfajt, olyannyira, hogy 1970-ben kisfilmet is készített Hogyan készül a litográfia címmel. Azon művészek közül, akiket Bálványos nagyra tart, akiktől szemléletet, látásmódot is tanult, Daumier és Käthe Kolwitz vált közvetlen példaképévé. Daumier-nak a társadalom visszásságait ostorozó metsző gúnya, Kollwitz, Barlach, George Grosz, Uitz és Derkovits harcos politikus művészete, Guttuso realitása, Ensor és Kokoschka expresszivitása, Rivera és Orozco monumentalitása, Picasso és Szalay Lajos rajzi bravúrja mind-mind ihletően hatott Bálványos művészetére. […]

Bálványos művészi eszmélése során felismerte, hogy igazi művészet a kor sorsdöntő kérdéseinek megragadásából születhet:

„A kor a társadalmi valóság szövevényének megfejtésére tart igényt és nem a koreszmék szövevényének rendezgetésére.”

Összetettebb kérdés viszont, hogy egy ilyen áttekinthetetlennek tűnő, erősen rétegzett jelenben mennyire adekvátak, illetve milyen mértékben ismerhetők fel a kor meghatározó problémái. Nagyon gyakoriak a közelről nézésből eredő tévedések, téves felismerések, melyek révén mellékes jelenségek kerülnek a művészi érdeklődés homlokterébe. Elősegítheti ezt az is, ha az ideológia kitér a jelenkor problémáinak konkrét megragadása elől. Az „elkötelezett”, „korszerű” művészetnek művekben való realizálását megnehezítheti, ha az alkotónak egy olyan társadalmi formációt kell átlényegítenie a művészet nyelvére, amely nem rendelkezik több évszázados múlttal és kiérlelt képi jelekkel. Így meg kell teremtenie – szinte a semmiből – egy új szimbólumrendszert, amely egy még teljesen ki nem alakult társadalmi formációt szolgál. Egy változó, mozgásban levő struktúráról kell állóképet alkotnia, s ez nem könnyű feladat. Ebből eredően központi kérdésként jelentkezik az ember ábrázolása is. A korábbi világképek az ember helyzetét, létlehetőségeit pontosan rögzítették, behatárolva ezáltal életútját. A marxista elmélet e területet szabadon hagyja. Az embernek magának kell sorslehetőségeit feltérképezni és megkeresnie helyét ebben a világban. Bálványos, művei megfogalmazásánál mindig a társadalmi szituációból indul ki, ezt szembesíti egyrészt az ideológiai tétellel, másrészt a valamilyen módon deformálódott köztudattal. Az így létrejövő művek ellentmondásokat hordoznak ugyan, de mindig egyértelmű mondanivalót fejeznek ki.

Bálványos ideológiai gondolkodása, teoretikus állásfoglalása előbb alakult ki, mint képi nyelvezete. Annyi volt a belsejét feszítő közölnivaló, s az olyan erővel tört utat magának, hogy eleinte képtelen volt tartalmilag és formailag összefogni műveit. A „mit” háttérbe szorította a „hogyan” kérdését. Művein a későbbiek során is a téma és a kifejezés maradt a központi elem. […]

Társadalmi érdeklődésének, politikus szemléletének, kritikus elemzőkészségének az 1960-as évek kedvező közeget biztosítottak. A világban nagy volt a mozgás, a progresszív erők jelentős harcokat vívtak. Egymás után jelentek meg különböző társadalmi tendenciákat feltáró szociológiai tanulmányok, sőt az irodalmat és a filmművészetet is a dokumentarista megközelítés jellemezte. A magyar társadalom dinamizmusa a 60-as években mindenki számára észlelhető és átélhető, a mobilitás, az ember nembeli teljességének hangsúlyozása társadalmi, ideológiai vonatkozásban is jelentős volt. Az ember megismerő tevékenységének és önmegvalósító munkálkodásának tág tere nyílt: valóságos lehetősége adódott a világ és önmaga jobbítására.

Az embert Bálványos mindig társadalmi lényként ábrázolja, ami egyben azt is jelenti, hogy a társadalomról alkotott véleményét emberi alakokon keresztül fogalmazza meg. Olyan figurális művészet az övé, amely egyszerre szól az egyénről és az őt meghatározó társadalomról. Alkotómódszerének ez a sajátossága jól nyomon követhető valamennyi művén. Különösen jól érzékelhető azokon a grafikákon, amelyeken a társadalom belső ellentmondásait leplezi le. A társadalmi gyakorlat elferdülései ezeken emberi torzulásokkal párosulva jelennek meg. 1968 és 1972 között Bálványos addigi alkotótevékenységének legjobb műveit hozta létre, hihetetlen ütemben, tökéletes pontossággal és szűkszavú, fölényes biztonsággal. A téma változatlanul tartalmaz direkt közléseket, de ez nem akadályozza meg tartalom és forma egységét, a mű hangjának erőteljes kibontakozását.

Az ember mértéke című litográfia a művészi általánosítás, a képi gondolkodás szempontjából Bálványos addigi munkásságának egyik csúcspontja és mintegy összegzése is, hiszen valamennyi figuráját felvonultatja rajta. Az alapötletet, az ihletforrást (egyébként pillanatkép) a középen látható, gyógyszert vivő parasztember adta. Munkától eldurvult kezében óvatosan szorongatja reményeinek zálogát, a kevéske orvosságot. Bálványos ezen a grafikán képes elvonatkoztatni, lényeglátóan hangsúlyozni. Maga a valós pillanatkép háttérbe szorul; a művész az emberi sors- és létlehetőségeket jelzi. Kiindulópontja a leonardói tökéletes arányokat felmutató ember: a lét harmóniájának, az ember szépségének megjelenítője. E figura a mérce, amely mellé Bálványos a magateremtette emberalakjait állítja. Megjeleníti a kiszolgáltatott rabszolgát, az elbutult teherhordót, az életet továbbörökítő kisembert, a pöffeszkedő hatalmast és az utolsó leheletéig harcoló forradalmárt. A leghangsúlyosabb a zászlót tartó, felemelt kezét ökölbe szorító figura. Bálványos értelmezésében ő az új kor ideálja. József Attila Munkások című verséhez kíván kapcsolódni a művész:

„… ‒ ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.”

A mű azonban nem illusztráció, s gondolatában is eltér a költeménytől. Bálványos az ember lehetséges társadalmi szerepeit idézi tömören, szűkszavúan, sokatmondóan. Bálványos grafikáin többször próbál kapcsolódni József Attila verseihez. A grafikus alaposan és mélyrehatóan elemezte a költő verseit, akinek kötete szinte bibliaként szolgált számára. Írásainak fogalomkörét pedig erősen befolyásolta Forgách László könyve, a József Attila esztétikája. Gondolkodása több szálon kapcsolódik tehát József Attila verseinek eszmeiségéhez. Az ember mértéke című lap formanyelvében is jelentős. A téma összefüggései és a kapcsolódó asszociációk ereje montázsos szerkesztés által érvényesül. A gondolat lüktetését követő képi ritmika, az erős feketék és a háttérbe húzódó halványabb vonalak viszonyában kapja meg hangsúlyait, melyeket céltudatosan alkalmaz a művész. A tér és az idő fogalma kirekesztődik a képből. Egyetlen síkban szimbolikus és köznapian valós figurák vonulnak fel. A tulajdonképpeni mondandó az általuk hordozott jelképes tartalom révén fogalmazódik meg. Egyfajta történeti tabló körvonalazódik ezáltal: az ember nagyságától, annak elvesztésén és megaláztatásának fokozatain át nagyságának visszanyeréséig. Az ember mértéke mindig az a jobbra törő, cselekvő magatartást vállaló embertársa, aki tetteivel képes meghaladni sorsát. S ebben a vonatkozásban ugyanolyan tökéletes a csont-bőr munkás, aki nem fogja be „pörös száját”, mint Leonardo reneszánsz embere. […]

A munkásábrázolás problémaköre a magyar művészetben a századelőtől folyamatosan követhető. Kezdetben a szociális érzékenység, az elnyomottakkal való sorsvállalás motiválta. Leképezték a munkafolyamat dinamizmusában rejlő erőt, s magát a héroszivá növő munkást is. Feltűntek ugyan műveiken elesett, megnyomorított, megfélemlített figurák is, de a meghatározó mégis a dolgozók osztályharcát kifejező külső és belső erő volt. Munkásábrázolásain Uitz is elsősorban az erőt és a harcot hangsúlyozta. Derkovits összetettebb képet adott a proletárokról: életük valamennyi elemét, sorsuk lehetőségeit és lehatároltságát, harcukat és legyőzetésüket, s mindennek okát elemezte művein. A felszabadulás és főként 1948 után, sajnos, nem ezeket a hagyományokat folytatták. A munkás figurájának valóságos megfigyelése és életének totális megjelenítése szinte teljesen eltűnt. Az ábrázolás tárgya csupán a dolgozó hérosz volt. A tematika körülhatárolt volt: a dolgozó nép élete, harca, győzelme, illetve elsősorban a munka- és a munkásábrázolás. A formának közérthetőnek kellett lennie, ami akkor egyet jelentett az illusztratív naturalizmussal. Kialakult egy hamis, lakkozott valóságkép: tiszta üzemben, rózsaszín arcú, boldog munkások, gyűretlen overallokban. A munkást erősen idealizálva ábrázolták.

Bálványos így vall munkásábrázolásának módszeréről:

„Nem akarok munkajeleneteket rajzolni, mert a munkásábrázolás önmagában még nem megváltó szikra. Az élmények világnézeti következményei a fontosak: a munkások közül kifelé tekintve hogyan néz ki a világ.”

Felfogásának megfelelően a munkásokat őszintén, sallangmentesen, valóságos viszonyaik közt ábrázolja. A Vetélkedő sorozatának első, A versenyzők alcímet viselő lapján ezek a munkásfigurák jelennek meg a színpadon, bár kissé félénken. A munkásruha és a társak is olyanok, mint általában, csupán üres kezük szokatlan számukra; szerszámhoz szokott karjukat esetlenül lógatják. Az adott szituációban mindenki alkatának megfelelően viselkedik; van komoly tartású, van aki mosolygós, de valamennyien teljesen átélik a pillanatot. Ez a színpad Bálványosnál mély értelmet hordoz: maga az élet színpada és hősei végre mindennapjaink valódi hősei: a munkások – az élet folyamatosságának, az anyagi lét alapjainak megteremtői. Rajtuk, a fizikai munkát „homlokuk verejtékével” végzőkön nyugszik az egész társadalom, bennük rejlik az erő. Ők a lét letéteményesei, a terhek viselői. Bálványos munkásábrázolása attól válik hitelessé, hogy egyszerre képes éreztetni e nemes tartalmakat, s megjeleníteni minden hamisítás nélkül a kor munkását a maga korántsem héroszi formájában. Hogy művészileg és emberileg velük vállal azonosságot az a Vetélkedő két másik lapján bizonyosodik be. A zsűri azokat ábrázolja, akik a munkások teljesítményét elbírálják. A szakadék a két világ közt nyilvánvaló, és áthidalhatatlannak tűnik. Testileg, lelkileg eltunyult, ál-felsőbbrendűséget sugárzó figurákat látunk. Az egyik az orrát túrja, a másik rövidlátó, a harmadik nagyot hall, a negyedik és az ötödik közönyös, mindazonáltal tudálékos tartásba merevedik. A munkához, a valóságos értékek világához semmi közük – ez egyértelmű pózaik mögül minduntalan előbukkan. Még erősebb hangvételű A nézők, amely az önmagukkal eltelt kívülállók gyülekezete. Mindenki arcán önhitt mosoly: az előttük kibontakozó teljesítmény lekicsinylésének, alábecsülésének nyilvánvaló jele. A középen ülő szemüveges fiatal férfi öntudata, a mellette levő nő tettetett intellektualizmusa egyaránt korunk jellegzetes magatartásformája. A munkás ebben a közegben szinte elszigetelődik.

A három lap felmutatja az emberek társadalmi szerepe és valóságos énje közti ellentmondást. A zsűri és A nézők esetében ütközteti a képzelt értéket a valóságos értéktelenséggel. Ítéletét nem valamiféle izgága ellenzékiség alapján alkotja meg. Nála a gyakorlat mindig az eredeti eszmével szembesül. A kettő közti eltérés megrázó erővel hat a művészre. Lapjain – a visszaélések, az elferdülések ostorozása során – a társadalmi haladásért, az emberért érzett aggódás ölt formát; az „érted haragszom, nem ellened” attitűdje ez. Igaz, ítéletében sokszor heves, túlontúl általánosító, s ennek következtében megjelenítése néhol direkt.

„Tudom, hogy nem vagyok elég körültekintő és megfontolt. De mert ez a munka valójában harc, gyanakszom, hogy az érzelmi elfogultság, a türelmetlenség, a nyers ítéletek e harc sebeiből támadnak törvényszerűen. De arra is gyanakszom, hogy a türelmet sem más, mint maga ez a harc termi meg. Azzal, hogy megedzi az emberben az érzelmi elkötelezettség állhatatosságát” – írta egyik kiállítása kapcsán.

Megjelent: Ezredvég – XXI. évfolyam, 2011/11. november