Bálványos Huba születésének 80. évére emlékezünk
Az a néhány epizód, amelyet most elmondok, állandóan előhívható helyen található a lelkemben. Bizony, szívesen gyűltünk a Tanár úr köré minél szorosabb gyűrűbe, hogy el ne vétsük üzeneteit. Szavára, példamutatására ugyanis mindig oda kellett figyelni. Mert maradandóak, sőt egyre maradandóbbak még hosszú évek távolából is…
Emlékszem például, amikor Visegrádon, ahol szemben a Börzsöny, az ottani Szent Mihály kilátójával, a messzelátót, a távcső elvét magyarázta nekem, több gyönyörű természeti tárgyat vágott ki a környezetből. Azt mesélte kitartóan, hogy a látószögünket mi módon bővíti ki ez a nagyszerű eszköz. Lelkesen, teljesen belemerülve magyarázta, én meg egyre jobban kétségbeestem, mert szakmai dologról lévén szó, nem értettem. A végén vettem a bátorságot, hogy megkérjem, mondja el újra. Türelemmel és még nagyobb részletességgel ismételte meg a tudnivalókat.
Mivel iskolában éltünk, Ő is, én is, sokkal kevesebbet találkozhattam Vele, mint szerettem volna. Ezért jártam be szívesen a késő délutáni „vetített képes” előadásaira a tanítóképzőbe, és láttam, hogy a hallgatóság, hogyan csügg az Ő elhivatottságról tanúskodó szavain. És nemcsak tanítóképzősök jöttek hozzá, hanem sokféle érdeklődésű ember is, a pedagógia különféle szakterületeiről.
De emlékezetes marad számomra, hogy mennyire örült új iskolánk, a Kincskereső létrejöttének. Lelkesedése egyre nagyobb bátorságot öntött belém; megerősített abban a tudatban, hogy van értelme a fáradozásnak és a küzdelemnek.
Vagy eljutottam három alkalommal Firenzébe, egyszer pedig Velencébe az általa szervezett mesés utakra, amelyeket nagy gonddal úgy állított össze, hogy a lehető legtöbbet láthassuk, ott töltött időnket a legjobban kamatoztathassuk. Itt aztán módunk volt nagy tudását, érzékenyégét, emberszeretetét, finom emberi rezdüléseit, természetes kedvességét megtapasztalni.
Az odáig vezető út kétségtelenül fáradságos volt, mert két éjjel – az oda- és visszaúton – a buszban törődtünk. Ám minden fáradtságot feledtünk, mert kedves és állandó figyelmét érezhettük mindnyájan. Igen nagy dolognak tartottam/tartom azóta is kitartó erejét, ahogyan egész nap öntötte ránk teljes szívvel tudását, – tartotta ébren kimeríthetetlen erővel mindnyájunk érdeklődését.
Rendkívüli élmény volt számomra, amikor néhány évvel az iskolalapítás után egy kedves, szép litográfiai művét csempészte be az említett Fogócska utcai iskolám irodájának falára, minden előzetes bejelentés nélkül. Meghatódva álltam a kép előtt: Niké-t, a győzelem istennőjét vidám arcú gyerekek veszik körül rajta, egy új irányba induló boldog csapat.
„Baráti szeretettel” – írta rá a művész, Bálványos Huba.
Mert valóban, sorstársakként, barátokként tiszteltük, szerettük egymást ugyanazon célokért munkálkodva.
Nyugalom és nagy öröm volt számomra tudni Alízka állandó, gondoskodó szeretetét, rajongását Huba iránt. Éppen Pétert hordta a szíve alatt, Ővele együtt hospitált egy délelőttön át az egyik osztályomban.
Végül: óriási öröm számomra, hogy Pétert itt tudhatom közöttünk, látni szép törekvéseit, Apjától örökölt érzékeny, finom egyéniségét. Szeretettel kívánom, hogy élete a továbbiakban is haladjon a benne rejlő erőknek, szép lelki tulajdonságainak megfelelően, s hogy tudja mindezeket Hozzátartozói örömére és mindannyiunk javára hasznosítani!
Írta: Winkler Márta
Az írás Bálványos Huba budaörsi emlékkiállítására készült, 2018 májusában. A hangfelvétel 2021. augusztus 31-én.