Mednyánszky László (1852-1919)
Goyán kívül senki nem ábrázolta ilyen mélyen humánus lélekkel a háborút. Három fő csoportja van műveinek a műfajok szempontjából: tájképek, csavargóképek és katonaábrázolások. Az első világháború harctereiről rajzokban, festményekben készítette el naplóját. A 60 évén túli festő százával készítette háborús jegyzeteit, amelyekből képek lettek. A halottak álomba merültnek látszanak, az erdőszélt mint vadvirágok lepik el a katonasírok fehér keresztjei.
Wikipédia: Mednyánszky László (festő)
A XX. század jelentős magyar képzőművészei I. előadás-összeállítás harmadik előadása. A Budapesti Művelődési Központ MŰVÉSZET KÖZELRŐL előadássorozatának része.
Letöltés (PowerPoint PPT)
Ráadás, Huba gyűjteményéből
Amik nem kerültek be az előadásba, vagy a képek másik verziói.
Deák Borbála: Mednyánszky – Két fej (ART-Mozi beszámoló, dolgozat)
Megindító átéléssel írta, nagyon szép. […] Annyira tetszik, hogy begyűjtöm a mintáim közé.
2007. december 31., Huba, ezekből néhányat publikálni szeretett volna valahol.
Ez a kép 1900-ban született, a századforduló egyik kiemelkedő festőalakja által. Eredeti mérete 35,5×43,5 cm. Jelenleg a szolnoki Damjanich János Múzeumban található.
Hosszan tűnődtem a kép előtt, bár be kell látnom, hogy a Mednyánszky-képekben mind van valami lehengerlő, valami magával ragadó. Valami, ami beszippant, megfog, és keserűséget csepegtet a lélekbe. Így történt ez ebben az esetben is.
Néztem, néztem, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezt szavakba önteni? Milyen érzést fejeznek ki az arcok? Milyen eszközökkel éri ezt el a festő? Hogyan képes ekkora hatással lenni rám?
Egyetlen szóval, rövid mondatokkal, azt hiszem, megfogalmazhatatlan. Gondos körülírást igényel, de be kell látnom, hogy nehéz feladat az összeszoruló torkot és szívet, a szemben sorakozó könnycseppeket szavakká formálni.
Legnagyobb hatást rám a színek játéka, kifejező ereje gyakorolt. Próbáltam a szememmel és az agyammal egyszerre befogni az egész képet, de képtelen voltam rá, hiszen ennek a bizonyos, megmagyarázhatatlan barnának milliónyi árnyalata között cikázott a szemem, s nem talált megnyugvást egyetlen ponton sem. Az érzelmekkel teli színek dinamikája folyamatosan mozgásban tartotta szememet. Ez a kép pillanatnyiságát sugallja számomra, két elkapott tekintet, akik a következő másodpercben már futnak is tovább a szűk sikátorokban, kabátjuk alatt lopott étellel.
A két arc test nélkül emelkedik ki a szürkeségből, még a nyakuk sem látszik. Csak két felbukkanó arc a félhomályban. Nem személyiségük a lényeg, hanem létezésük, az a tény, hogy így, ilyen körülmények között élnek emberek, ráadásul nem is kevesen, és báró Mednyánszky László „önkéntes száműzetésben”, származása ellenére leereszkedett közéjük.
Mednyánszky egyébként különös szerepet tulajdonított a barnásvörösnek és árnyalatainak. Szerinte ez szín izgatja legnagyobb mértékben az idegeket. „Ez a megszáradt, alvadt vér színe, ami szinte lángra gyújtja a már gerjedő érzelmeket.”
A figurák arca, vonásai szögletesek, s ettől nyersessé válnak. Egyszerű munkásemberek, tiszta tekintettel, egyenes jellemmel, amit csak az élet által elébük gördítette akadályok torzítottak meg. Talán még a száj vonalaiban érezek némi puhaságot, ahogy lágyan tátva maradnak a rémülettől és elképedéstől.
A mélyen ülő, sötétbarna, csillogó szemekben minden benne van. A világ összes fájdalma és sérelme tükröződik bennük. Számomra a két meleg szempár az ellenpontja a kép keménységének, éles vonalainak. A legerősebb kontraszt a lágy, barna szemek felett keményen húzódó, teljesen egyenes szemöldökvonal.
Az apró fényfolt szemeikben engem arra emlékeztet, amikor valaki a halála előtt áll, s már csak egyetlen kis fénysugár ég a szemeiben, s amikor az is elalszik, véget ér az élete. Ezeknek a csavargóknak bármelyik nap lehet a haláluk napja, s így örök kétségben lebegnek élet és halál között, a szemeikben pedig folyamatosan pislákol az utolsó láng.
Elgondolkodtató, hogy vajon mi váltja ki belőlük ezt a reakciót, és Mednyánszkyt mi készteti arra, hogy ilyennek fesse az embereket, és nem boldog, idilli pillanatokat örökítsen meg. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom kapcsolta őt a tragikumhoz, a nyomorhoz, az élet sötétebbik oldalához. De vajon ezzel az volt a célja, hogy más számára is láthatóvá tegye, egyes emberek hogyan élnek? Talán szeretette volna az úri társadalom előtt „meglobogtatni” ezeket a képeket, hogy míg ők fényben és csillogásban töltik napjaikat, másoknak a földi pokol jutott osztályrészül.
A dolgozat letöltése (PDF)
Németh Beatrix – Mednyánszky (ART-Mozi beszámoló, dolgozat)
Mintája az ilyen kurzusban elvárt esszészerűségnek.
2007. december 12., Huba
A parkokban, pályaudvarokon járva néha szóba elegyedtem hajléktalanokkal. Egyikük –egy utcára került író- a kedvenc verseit szavalta nekem egy padon, másikuk minden héten odajött hozzám beszélgetni, amikor a vonatjegyet vettem a pályaudvaron. Közvetlenek voltak, másképpen látták a világot, mint azok, akikkel mondjuk iskolába jártam. Furcsa volt erre visszaemlékeznem, mert a Budapesten töltött évek folyamán találkoztam olyan emberekkel is, akiket agresszívvá tett az utcai élet, és a rossz élmények hatására immunissá váltam, én is elkerültem azokat, akiket a társadalom már csak zavaró tényezőnek tekint. Pedig némelyikük személyisége, viselkedése egészen érdekes lehet, mint ahogyan ezt Mednyánszky László is gondolhatta.
A Mednyánszkyról vetített film közben és után elég vegyesek voltak a gondolataim, érzelmeim. A vetítés közben arra gondoltam, hogy egy báró miért vállalja önként a szegények életét, miért vonzza a csavargók látványa. Továbbá elgondolkodtam azon, hogy miközben manapság mindenki egyéniség akar lenni, egy feltűnő szín a hatalmas festményen, addig Mednyánszky azon barna árnyalatok közé akart tartozni, amik egy homogén foltba tömörülnek, és csak közvetlen közelről látszik, hogy ezt a foltot megannyi apró ecsetvonás alkotja. Arra gondoltam, én nem tudnék így eggyé válni emberekkel.
Mednyánszky szeretett beszélgetni azokkal, akiket lefestett, de erre viszonylag ritkán kerített alkalmat, mivel leginkább a természet érdekelte. Ezért rengeteg időt töltött benne. A természetről készített képeiben –mint pl. az Erdőrészlet, amelyen a tűznél ülő pásztor alig észrevehető- az fogott meg igazán, ahogyan a tájba beleolvasztja az emberalakokat: egymás részei: ember és környezete. Nem hivalkodik az előtérbe az ember, és nem is veszik el a rengetegben. A pásztor ugyanolyan fontosságú, mint az erdő egy fája vagy a füst: egy körvonal nélküli folt, amit a többi folt kiegészít.
Tetszik ezeknek a képeknek a nyugodtsága, ráérőssége. Hova is sietne a pásztor? Miért szaporáznák lépteiket a mocsaras tájon áthaladó nők? Végzik a napi teendőjüket, ráérősen, nem hajtja őket senki. Számomra a kontúrtalanság ezeket az embereket eggyé teszi a természettel, amiben élnek és egymással, akikkel élnek. Ez az összhang teszi nyugalmassá ezeket a festményeket. Ha azt képzelem, ott állok, ahonnan a festő látta a tűz mellett ülő juhászt, úgy gondolom, nem zavartatná magát. Mint ahogyan nem zavartatja magát az ülve sziesztázó csavargó sem. Fáradt teste elnyúlik a széken, és nincsen körülötte világ, csak a pihenés.
„Ezeknek a képeknek a hősei különleges jellemvonások hordozói. Tompán maguk elé révedeznek minden cselekvés nélkül, tagbaszakadt termetük súlyosan nyomja a földet, nagy csontúak, ajkuk vastag, állkapcsuk erős és kemény, ruhájuk nehézredőjű, fakó. Nem proletárok, hanem a társadalmon kívül élő emberek, akik a nagyváros peremén közel s mégis oly távol a kultúrától megvonják magukat viharvert bokrok tövében, vagy kopár puszta földön guggolva néznek maguk elé.”
Lyka Károly
Az Abszintivó című képen látható férfi sem foglalkozik a körülötte lévő világgal. Belső világa, gondolatai kiülnek az arcára. Neki már arca van, nem a természetbe foglalt ember, hanem egy sors. Előtte az erős ital, de nem nyúl hozzá, rá sem néz, tekintete a semmibe mered. Beesett arca gondterheltnek látszik. A barna árnyalatai még nyomasztóbbá teszik a kép hangulatát, és elgondolkoztat, mi okozhatja a férfi komorságát. Ez a csendes mozdulatlanság már egészen más jellegű, mint a sziesztázó ember lankadtsága, vagy az erdőbéli pásztor háborítatlansága. Ezt az alkohol előtt ülő férfit most igenis foglalkoztatja valami. Talán a saját talán valaki más sorsa. Látja, hogy valami nincs rendben, és változtatni kellene. Ez a helyzet talán csak az unalom, talán valami sokkal súlyosabb. De én reménytelenséget látok ezen az arcon. Ez már nem a nyugodt egyszerűségében varázslatos hangulat, hanem a mindennapok gondterheltségének hangulata. Mert gondok igenis lehetnek. És lehet ezekről nem tudomást venni, és lehet ezek miatt összeomlani. Kérdés, hogy eredményesebb-e egyik a másiknál.
Lehet a csavargólétbe is beleroppanni, és lehet úrként viselni, szivarral a szájban, félrecsapott kalapban. Bár a kalap alól nem egy vidám arc részletei rajzolódnak ki. Egy csavargó élete bizonyára nem fenékig tejfel, bizonyára megvannak a saját gondjai, de mégsem egy pohár mellett üldögél a kocsmában. Ő talán egy olyan ember, akivel elbeszélgetnék. Azonban akadtak a festményeken látottak között olyan arcok is, amelyek megrémítettek, és ezeket látva jutott eszembe az a néhány kellemetlen élmény, ami a hajléktalanokhoz, utcán koldulókhoz kapcsolódik, és amik miatt mostanra én is elfordítom a fejem, ahogyan az emberek többsége is ezt teszi, és tette valószínűleg Mednyánszky idejében is. Ő azonban érdeklődött ezek után az emberek után, nem általánosított és nem húzódott el tőlük, hanem meg akarta ragadni a világukat, és őszintén lefesteni azt.
Lefesteni a kályha melegéhez hajoló embert, a tetvészkedő katonákat, az ágrólszakadtakat. Azokat, akiket az ember nem venne figyelembe, ha nem egy képen látná. Így viszont megállhat, és láthatja, bámészkodhat. Láthatja a csavargókat, a dolgozókat és a háború embereit. A megviselteket, az elhullottakat. A halottakat, akiket a fekete és a szürke árnyalatai esznek, majd a barnás földön éri őket az enyészet, azzal újra egy szín árnyalataivá válnak: ember és természet újra a barna nyugalomban, fölöttük a természet színei, a zöld és a kék. A természetben még mindig ott az ember, de már nem látható, csak fejfák jelzik, hogy az erdő szélén nyugalomban pihennek a mindennapok emberei.
Mednyánszky László képeit nézve kicsit irigyeltem azokat, akiket a természetbe festett. Megfogott az ember és a természet kapcsolata. Megmutatott olyan helyzeteket, arcokat, amiket ritkán vesz észre az ember, mert elszomorítja vagy feldühíti, de egy festmény arcába belenézni más. Az ilyen képeknek örülök, mert elgondolkodtatnak.
A dolgozat letöltése (PDF)
Előadások felhasználási feltételei
Művészettörténet oktatási célra, előadás tartásához, rajzórához forrásmegjelöléssel vetíthető (szerző: Bálványos Huba, balvanyoshuba.hu). Értékesíteni tilos, kizárólag non-profit, edukációs jelleggel használható fel! Az előadásokról bővebben. – Vissza az előadások áttekintéséhez.