Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919)

Csontváry Kosztka Tivadar (született Kosztka Mihály Tivadar) (Kisszeben, 1853. július 5. – Budapest, Krisztinaváros, 1919. június 20.) magyar festőművész. Okleveles gyógyszerészként jogot is hallgatott, de kiemelkedőt a magyar festészetben alkotott. Magányos festő volt, akit magyar kortársai nem értettek meg, és csak halála után ismerték fel jelentőségét.

Wikipédia: Csontváry Kosztka Tivadar

A XX. század jelentős magyar képzőművészei I. előadás-összeállítás negyedik előadása. A Budapesti Művelődési Központ MŰVÉSZET KÖZELRŐL előadássorozatának része.

Letöltés (PowerPoint PPT)

Ráadás, Huba gyűjteményéből

Amik nem kerültek be az előadásba, vagy a képek másik verziói.

Sarkantyu Zsófia: Csontváry Kosztka Tivadar – A Taorminai Görög Színház Romjai (Művészettörténet dolgozat)

Szívből jövő, nagyon jó írás, közzétételre érett.

2008. május 22., Huba

Gyermekkoromban a vasárnap délutánokat múzeumokban töltöttük. Míg mások pihenéssel, lustálkodással, esetleg tévénézéssel ütötték el a hét utolsó napját, édesapámmal mi, a kiállítótermek folyosóit róttuk. Aktív kikapcsolódás. Rendszerint – ha nem is minden héten – de minden második héten biztosan a Nemzeti Galéria csarnokában kötöttünk ki. Édesapám, órák hosszat tudott mesélni a képekről, mialatt megelevenedtek előttem a vásznak figurái. A képek között futottunk a tatárok elől, vettük vissza Budát és időztünk el Hunyadi László holttesténél. A 19. századi festészetnél töltöttük el időnk túlnyomó részét – szinte álmomból felébresztve tudom máig is – melyik kép, melyik képet követi a falon. Azonban rám a legnagyobb hatást nem ezek a képek tették. (Bár Hunyadi László siratását is ’szép-bizarrnak’ tartottam.) Csontváry hatalmas, kifeszített vászna előtt fordult a helyzet; én tudtam órák hosszat meséket regélni édesapámnak.

Csontváry Kosztka Tivadarnak már az élete is mesébe illő volt. A patikusból lett későbbi művész, tehetséget érezve magában otthagyta a kitanult, biztos anyagi forrást jelentő gyógyszerészetet, az alábbi legenda szerint:  Csontváry 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült a patika ajtaja elé pihenni, s szórakozottan lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán pedig „az idős, jólelkű” patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!”. Ekkor a még patikussegéd – 1913-ban írt önéletrajza szerint – a feje fölött hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnél!”. Ezt a hangot pedig komolyan vette. Mesterektől tanult, majd Keletre indult, hogy festészetét kiteljesítse. Mindez oly annyira jól sikerült neki, hogy élete vége felé nemcsak, hogy egy sajátos festészetet tudhatott magáénak, de látnoki-pofétai allűrjeit is kibontakoztatta. Expresszionista, posztimpresszionista, szimbolista stílusban festett – mások elmondása szerint – ő maga nem tartozott egyik irányzatba sem. Csak festett.

Azt, hogy milyen stílusban alkotott, 6 éves fejjel, ha még meg is tudtam volna jegyezni, értelmezését tekintve ’kisebb-nagyobb’ akadályokba ütköztem volna. A színvilág beszélt magától is. Nem kellettek az ’-ista’ szóvégek. A taorminai görög színház romjai című kép, máig a legmélyebben megérintett kép-élményem, amivel találkoztam. Köszönhető ez a már említett gyermekkori élményemnek; annak, hogy szüleim ennek a képnek a reprodukcióját tették szobámba, illetve annak, hogy – ismételten szüleim – ’felnőttes tárlatnézegetésekre’ magukkal vittek. Itt fedeztem fel magamnak azt az alkotást óriás méretben, ami a szobám falán sem tűnt túl kicsinek. Néztem a színeket; a narancsos sárgát, a tenger kéket, a pirosas rózsaszínt, milyen jól kiegészítik egymást, egymással egységet alkotva, tulajdonképp egy ’szín-szimbiózist’ hozva létre. Csak ennyit fogtam fel belőle. A színeket, a hangulatot, az összhangot, azt, hogy jó rá nézni; a nyugodtságot. Az, hogy valójában mi van a képen – érdekes mód – nem láttam, vagy csak a szín kavalkád terelte el róla a figyelmem. Illetve ez nem pont, így igaz. Érdekes a gyermeki fantázia, hisz én a kép jobb felén látható romkaput, melyen keresztül elénk tárul a tenger kék vize, egy hátulról hazafelé baktató öreg, kissé meggörnyedt, ősz hajú néninek véltem betudni. Elképzeltem, ahogy hazafelé baktat, még a csomagjait is ott láttam a kezében. Bár kissé szomorúnak éreztem, hogy rajta kívül semmi emberformát nem észlelek a képen, amit egyébként furcsálltam is. Persze azóta tisztult a kép, de az idős hölgyet, kék köntösében, még mindig bele tudom képzelni a romok közé. De ez az én furcsaságom.

Idő közben felnőttem, de a kép, a szobámban maradt. Már-már személyes ügynek éreztem, hogy jobban utána nézzek a ’romos képnek’. Ahogy egyre jobban kutakodtam és ástam bele magam Csontváry más alkotásaiba is, ezzel párhuzamosan kötődtem egyre erősebben ehhez a festményéhez. Megtudtam, hogy a ’színpompa’ a képen; a kiegészítő színek egymást növelő intenzitásának törvényszerűségével magyarázhatók és, hogy ő maga is ezt az alkotását tekintette a ’világ legszínesebb napút festményének’. Nem eredeti ötlet – valahol olvastam -, hogy a képen látható sárgák, lilák, kékek, időtlenné és földöntúlivá varázsolják a festményt. Hát én is valami ilyesmit érzek a kép láttán.

Csontváry mindent egyesít ebben az alkotásában, mely tényezők számomra nagy jelentősséggel bírnak. A már említett színvilágot, a görög kultúrát, a római kultúrát, a filozofikusságot. A kép időntúliságát nemcsak a színek hordozzák, de maga a megfestett helyszín is. Taormina egy sokat látott és sokat átélt város Szicíliában. Az ókorban görög gyarmat volt, majd a pun háborúk idején római fennhatóság alá került. De az arab, majd keresztény kultúra is rányomta bélyegét fejlődésére. A festmény központja, a színház, eredetileg valóban görög építésű volt, de a ma látható romok a római korban átépített színjátszó hely maradványai. A görög és római kultúra egybeforrásának szüleménye. A festő nem titkolt célja volt azt a világot járni, melyben az emberi kultúra megszületett.

A ’napút’ sokat emlegetett szó Csontváry kapcsán. A festő is önmagára vonatkoztatva használta, jelölte meg ezzel tulajdonképpen ’arc poeticáját’, mely a ’Taorminájában’ teljesedett ki. Az egyszerre alkotó és pusztító univerzumot kívánja megragadni. Keresi az isteni összeköttetést, az erőt, mely a világmindenség mozgatórugója, kutatja a dolgok mögött meghúzódó törvényszerűségeket. Egyszerre festő és filozófus. A ’nagy Taorminás’ kép megszületése előtt is született festménye, ami szintén a görög romokat ábrázolja. A két kép különbsége óriási. A ’kis Taorminás’ képen a színek kevésbé kontrasztosak, élénkek. A festmény nem mutat túl önmagán, azt ábrázolja, ami – a görög színház romjait. Nem véletlen, hogy éveken keresztül készült monumentális alkotására; addig-addig járt vissza az ókori városba, míg létre nem hozta nagy művét, mellyel ő maga is határozott megelégedéssel nyilatkozott.

„Meg kell jegyeznem, hogy a húsz négyzetméteres festmény, mikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésében: az utca tele volt il maestro ungherese trovato nostro theatro greco.”

Csontváry, 1912-ben.

Tehát a világ éltető erőinek ’portréja’ sikeres volt. És ez nemcsak a színeknek és témavilágnak volt köszönhető, hanem a törvényszerűségek nagyobb érzékeltetésére szolgáló geometriai rendnek is, mely a festményen uralkodik. Az Etna vulkán csúcsa, a tenger, az ég és szárazföld szabályos egységet, rendet alkot.

Hát ez lenne a tudományos rész, amivel én csak később szembesültem. Bár valószínű, gyerekként is, ha nem is láttam, de éreztem azt, hogy mit hordozhat ez a hatalmas alkotás. A kép mérete is üzenettel bírt. Monumentális festmény a monumentális erőkről. Véleményem szerint nem az a jó képzőművészeti alkotás, melyet a ’felnőtt’ hozzáértők kikiáltanak annak. A legjobb alkotásokat a gyerekek is megértik, megérzik, felismerik. Valami megfogja bennük, talán valami tisztaság, akár az ő lelkük. Elidőznek előtte, rácsodálkoznak. A művészet nem kizárólag korfüggő. A szépérzéket, az esztétikumot, a dolgok mögöttes tartalmát egy gyermek is érzékelheti…Talán még jobban is, mint mi felnőttek.

És ha most megkérdeznék, mit is jelent számomra A Taorminai görög színház romjai?! Azt válaszolnám, hogy a gyermekkoromat.

A dolgozat letöltése (PDF)

Manner Bettina: Csontváry Kosztka Tivadar – Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (Esztétika dolgozat)

Az esztétikai fejtegetés okos, értelmes, nagyon jó. Kicsit leválik a képelemzésről.

2008. január, Huba

A művészileg sikerült alkotás korántsem mindig szép, mert az esztétikának a rút is a tárgya. A szép fokozatai a tökéletesen széptől a nyilvánvalóan rútig terjednek. A vizsgálat tárgya sohasem egyedül az értékes, hanem az értékellenes is, ami a komplementere. Lehet ugyanis, hogy valaki számára nem szép az alkotás tárgya (vagy a Magányos cédrus képében a festő, Csontváry magányossága nem vált ki jó érzést), mégis nagyra értékeli a művészi teljesítményt. Az ábrázolás nyilvánvalóan nem „szépíti meg” az ábrázolt tárgyat, de a műben mégis van valami szép. Ez a művészileg szép. Bár a mi esetünkben ez valószínűleg nem áll fenn, csak abban az esetben, ha van olyan személy, aki nem tudja igazán befogadni furcsaságával, távoliságával, szokatlan színeivel a fülledt libanoni légkört. A szemlélő számára maga az ábrázolás is tárggyá válik (kizárólag a festészetben és a szobrászatban).

A mű sikerült voltát nevezzük szépnek. Ez esetben azonban mind a festmény tárgyának kiválasztása – amely egy mediterrán vidékről származó cédrus, melynek látványa, szépsége, fenségessége minden szemlélőt megragad; vagy egy „ünnepség”, melynek pedig mindenki örül –, mind pedig a mű sikerült, egységben van, harmonikus, ezáltal szép a szemlélőnek, Csontvárynak és a mögöttes tartalmaknak köszönhetően.
Az esztétikailag értékesnek azonban csak az egyik neme a szép, rajta kívül a fenséges, és a többi értékminőség is jellemezheti az alkotást: pl. a bájos, a tetszetős, a megható, az elragadó, a komikus, a tragikus. Ezeket magába foglaló értékkategóriaként használjuk a „szépség” szót.

„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem. … Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem.”

Az alkotás egysége és egész volta, megismételhetetlensége és zártsága teljesen a formán múlik. Tudjuk, hogy nemcsak a külsőről, az alakzatról, vagy a körvonalakról, nem is a láthatóról vagy egyéb érzékletességről, esztétikumról, hanem belső egységről és kiképzésről, a tagolódásról és összefüggésről, az egész festményen uralkodó törvényszerűségről és szükségszerűségről van szó.

A szép lehet az egységben, a részek harmóniájában, a sokféleség leküzdésében, vagy – inkább a szubjektum felől – a tetszetősségben, a közvetlen megértésben, sőt az érzékileg megjelenő dolog átlelkesítésében vagy átszellemítésében is.

A matéria az érzéki elemeknek az a területe, amelyen a formálás történik. A szín a festészet matériája. A formálás egész jellege messzemenően függ ennek jellegétől. A forma egyik feltétlen meghatározója, ugyanis nem lehet minden formát minden matériával összeegyeztetni, és ezzel nem megszünteti, csak korlátozza a forma önállóságát.

Tartalmilag a festészet mindent ábrázol, ami látható, ami önmagában nem művészi jellegű, de a művészet formáló tevékenysége révén azzá válnak. A formaalkotáshoz a „témákat”, ebben az értelemben az „anyagot” szolgáltatják, melyet az alkotóművész érzékileg-szemléletesen megjelenít.

A természethez kötődött egész munkássága, melynek egyik iránya a víziókkal, szimbólumokkal teli cédrusképek festése Libanonban. Nem a természet egy részletének lefestése volt a célja, saját belső tartalmainak kifejezéseként, hanem egy egyetemes, ismert szimbólumvilágból is merített. A mitológiában is fellelhető jelentéseket tulajdonítunk a képen szereplő fának, pl. életfa, amely a termékenység szimbóluma, vagy a tudás fája, amely köztiszteletnek örvend, ahogy a sas madárnak is, amely a lélek, a bölcsesség, és a tudás jelképe. A képen körtánccal ünnepelik, és középen helyezkedik el, ami azt is jelzi, hogy központi szerepet tölt be. A cédrust azonosíthatjuk magával a festővel, mint ünnepelt művésszel, míg a Magányos cédrus a magányos, elkeseredett Csontváryt jeleníti meg, amit írásaiban alá is támaszt.

A mű kompozíciója, formarendje, színvilága alárendelődik a fölénk magasodó, fenséges, mindenki által csodált fának, mely a kép tengelyében helyezkedik el, míg a hegyvonulat kb. kettéosztja horizontálisan a képsíkot, és a kép nagy tömeget képviselő sötét színei (az ég indigó kékje a fa sötétzöldjével és a föld vörös színe), harmadolják. Ez szorongást is kiválthatna belőlünk, ha nem tudnánk, hogy egy ünneplés pillanatait osztja meg velünk Csontváry, vagy nem lennének a háttérben nyugalmat sugalló színek, mint a rózsaszín és a világoskék, melyek optikailag csökkentik a lombkorona ránk nehezedő érzetét.

Felfelé, a transzcendens felé törekszik, de a kép egyik legsötétebb pontja elzárja útját – melyet én úgy értelmeznék mai szemlélettel -, hogy megakadályozza, hogy nehogy túlságosan elbízza magát a sikereitől, és az én egyensúlyából adódóan a kép egyensúlyának megtartásában is szerepe van. Össze is fogja az eseményeket, hiszen körülötte zajlik a szertartás, mely ősi rítusokat idéz meg. A táncolók és a lovasok lágy esésű, lenge öltözéke a forró nyári időről tesz tanúbizonyságot, melyek a kép pozitív hangulatát is megteremtik. Benyomásom szerint, mintha a forróságból adódna a kép vibrálása, az izzó vörös föld is a mediterrán vidék jellemzője, melynek színe a fa terebélyes lombkoronájának színével komplementer párt alkot, ahogy a fa megvilágításának narancssárgája az ég színével.

Sok párost felfedezhetünk a képen, amely arra utal – meglátásom szerint -, hogy a Magányos cédrussal ellentétben e kép megalkotásakor nem volt magányos a festő. Láthatunk 2 lovat a cédrus törzsének tövében, ami ráadásul kettős törzsű (így itt kettősséget fedezhetünk fel a cédrusban, mint jelentéshordozóban: az asszony és a férfi, mint az élet és a halál egységének szimbóluma, és karakterében kétnemű, mert ősforrás). És az előtérben lévő lovasok és a táncolók is párosan lennének, ha nem fognák mindannyian egymás kezét. A háttérben a hegyvonulat előtt – ha jól megfigyeltük a képet -, észrevehettünk 2 embert, akik feltehetően épp megölelni készülnek egymást. A kép bal szélén pedig egy sátor tűnik fel, ami azt jelezheti, hogy ott van a tábor, amit az is bizonyít szerintem, hogy az emberek arról jönnek.

Sötét-világos színkontrasztokat is észrevehetünk, melyek színátmenetek is egyben: a föld vörös színe – mintha derítette volna Csontváry – átmegy rózsaszínbe a hegyvonulat képében, vagy a táncolók ruhájának színét illetően, és az ég esetében is.

Számomra maradandó élményt nyújtott a kép, mert sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megpillantottam a Szépművészeti Múzeumban, ahogy beléptem a terembe és rögtön ez a látvány tárult elém. A színei szinte ragyogtak abból a távolságból, amit a terem hossza jelentett, és engem, mint szemlélőt átjárt a libanoni légkör vidámsága, és akár táncra is csábíthatott volna bizonyos körülmények közt, az a tánc, amely tánc az élet örök körforgásának jelentését hordozva mindenkit életörömre buzdít.

A dolgozat letöltése (PDF)

Előadások felhasználási feltételei

Művészettörténet oktatási célra, előadás tartásához, rajzórához forrásmegjelöléssel vetíthető (szerző: Bálványos Huba, balvanyoshuba.hu). Értékesíteni tilos, kizárólag non-profit, edukációs jelleggel használható fel! Az előadásokról bővebben. – Vissza az előadások áttekintéséhez.