Szécsi Margit: Elszántak városa
Agyagból égetett város,
cserép-oldalú, hajú,
szemetes, havas és dombos,
gyönyörű és szomorú.
Dombsorra épített arc-él,
lapos és karakteres,
akár az angyal: világos,
akár a férfi: nemes.
Csavargó alkotott téged,
szikár és higgadt vagány,
aki ha agyaggal bánik
tudja azért: mi a szárny.
Aki a végtelen útból
végleges bogot kötött.
Kudarc az összegyúrt omlás.
Csak a varázslat örök.
Zizeg a csontvázas hétfő.
Ég és föld szikla-fehér.
Lerágott vadmadár-lábbal
söpör a jégen a szél.
Ó, de ha ünnep hogy élünk,
a hó is tűztől varas.
S lélekből, tűzből törekszik
föl, föl a fekete sas.
Tollazata: selyem-omlás,
sietségtelen zene.
Lebben, és összenéz lágyan
a fehér és fekete.
S az idő foglalatában
léteznek rajtunk, velünk,
s tűnődnek: íme, az ember.
Ölünk, vagy kegyelmezünk?
S halálon, időn is túlnéz,
úgy bírja a férfi a nőt.
És ablak előtt, kötélen:
csonttáfagyott lepedők.
Aki a sárból mesét gyárt,
időtlen tekintetű.
Arcán tetovált Zengés,
Végzet utáni betű.