Nagy László: Fenyegetések
Susogásodat hallom, Heródiás
és lányodat látom,
őt, a buta szűzet, irgalmatlant,
aki tálcára óhajtja fejem,
aki szoknyául veszi farára
selyemvérű alkonyatom,
őt látom, őt, aki cápabőrrel
orcáira dörzsöl rózsát
s nem érzi át micsoda gyász
pár nélkül töltenem az éjt.
Ne siess képzelet, még csak dél van,
törpék az árnyak, történhet más is,
még mozdulatlan delel a kard,
s nem a hajam: hőség gyűrüzik róla,
port se borzol árnya, és fönt a fekély
lüktet csupán, mert érctükre nincs,
mert alagsorba csukatta a tükröt,
idilli – de újra sásözön rajtam,
susogásod újra eloltja a fényt,
és lányodat látom, Heródiás.
Sarkamból is arkangyal lángol,
tejetlen csecseibe rúg,
haragom virul a vasakon,
haragom és nem a remény,
mert megmértem én s megitéltem:
megváltáshoz igen kevés,
mert rácsot ugyan belevelez,
de rácsot soha nem harap el,
s mert minden nyugtalanoknak
szégyene a szelíd halál,
megadás, meggondolatlan,
bájjal noha bearanyoz –
fejet ajándékba nem adunk,
levágatod? égi orbita várja,
oltottmész-köpenyét leveti a törzs,
rendíti e döglött földet a váll,
halálunk vásárfia soha nem lesz,
soha ablakba-tehető halál.
Susogásodat hallom, Heródiás.