Kapecz Zsuzsa: „Rosszvagy”
nagymama elrepül a sötét kapun át
fejünk felett keresi égi faluját
szárnyas lények örvénylenek köszönteni
mozgásukban még sincs semmi örömteli
körülfogják titokzatos néma halak
tátogásuk a jeladás induljanak
felhők hasán hasítanak neki utat
és egy angyal vádolón még hátra mutat
nagymama intene most de nincs már keze
pihésedni kezd lassan a vállak helye
testszínű tollbokrok nőnek két evező
megtelik surrogásokkal a levegő
nagymama a hegyek fölött úszni tanul
emelkedik forgolódik súlytalanul
aláhull a hajáról a csipkekendő
a régi zöld virágtenger feketedő
sötét szirmok kavarognak vad bogarak
közöttük a sötét ruhás vékony alak
bal lábán kockás papucs jobbon lakkcipő
nyakában aranyláncon a „jelen idő”
mert amint a kapun túlér ő már csak „volt”
mesebeli vadrózsaág útra hajol
simogatna de hullt szirma a szélbe száll
s most nagymama mellkasán függ piros medál
de amint a kapun túlér fekete seb
az örök-múlt-időben csak emlék-gerezd
felhők hasán hasítanak egyre utat
és egy angyal vádolón még hátra mutat
„nem voltál jó és most már sohasem lehetsz”
hangja aláomló jég- és hógörgeteg
„takarodj szárnyatlan ne keveredj közénk
ne topogj utunkban engedj magad fölé”
s a lisztes ködben látom a csapat repül
nagymama iramlik a zárt körön belül
a sötétbe olvadnak hamarosan át
sodorják magukkal a boldog nagymamát