Pass Lajos: Stabat Mater

Az Anya állt – –
Kémlelte az eget, mintha az Úr felé fordítaná tekintetét;
De egészen más madarak köröztek odafenn: nem hallatszott
Hernyópusztító csicsergés – –

Az Anya állt – –
Összébbhúzta melle fölött a kendőt: sivatagi huzat volt.
Nem értette: miért kellett idáig kapaszkodnia – Nyomában? –
Valami iszonyatos történt, nyilvánvalóan.
De mintha méreghegyű tüskébe markolt volna…

Innen, hogy réveteg, de – valami, reges régentől rémlik
Valami dolga akadt itt? Tömeg. Tömeg lesi tekintetét. Igen.
Csakugyan: előtte
Egy torkon rúgott, ecettel kínzott, még ordító test,
Vakarhatatlan viszkető test,
Töviskoronával. A töviskorona! Hát ez az a tövis?!

Úristen! Föl kell majd fogadni valakiket, akik
Értenek a sziklavájáshoz…
Már nem kell a kendő. Nem fázik. Azt kell majd betakarnia,
Azt a fölrepedt bőrű testet;
Azzal a kendővel, amivé
Akkor – hány és hány éve? – egyszer már betakarta …

Az Anya állt – –
– Mit keresnek itt ezek a nők? El akarták foszlatni a
Szívét, most meg már zokognak… Már
Nem kell a kelengye… Miért itt ez a sok fiatal nő?
Mindenkinek könnyes a szeme, hát legyen is!
Ne lássák a könnytől, amit csak én láthatok;
S amit én suttoghatok, számról se olvashassa le senki:

– Nem mondtam el Neki semmit.
Lásson hát! Lásson engem,
Kit egykor mezítlábam tündöklő kacérsága
Űzött, űzött idáig;
Lássa nyomorúságom:
Hogy meg nem simogat senki,
Hogy gyöngykavicsot senki
Nem zörget sóhajtozva,
Mint József, Józsefem – ő sem – –

Gyógyfűért kujtorogtam,
Mikoron mezítlábam – –

Én nem tudtam, hogy így lesz…
Nagyon soká elvoltál…
Miért is nem volt leányom?
Egy jó húg észre térít:

Nyafogva havibajról,
Szép haját olajozva – –

Én a Kertről sem tudtam – –
Ha akkor hiszlek, mikor még
Édes kisfiam voltál – –
Arcodat elrabolta
Egy lány, egy ócska kendőn – –