Bálványos HubaBálványos-illusztrációk versekhez, vagy Hubára emlékére kiválasztott irodalmi művek.
A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt
a messzi égnek kertje hervadozna;
nemet-legyintve hullnak mind halomba.
S a csillagok köréből elbolyongva
magányba hull a súlyos éji föld.
Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.
De Egyvalaki végtelen szelíden
minden lehullást a kezében tart.
Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;
S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.
Az árnyékok kinyúlnak,
a csillagok kigyúlnak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
Valamit hozz magaddal
a nem-látott vidékről
Színes kavicsot,
Mit még nem koptatott
Simára a sodrás,
de pórusai megőrzik a
kéz melegét
akár napokon át is,
hozz alig rügyezett
ágacskát,
hogy megforgassam
ujjaim között,
és hozzá képzeljem
a fát vagy a bokrot,
vagy csak egy toll pihét,
mely lehullt a madárról,
mikor a földtől
elrugta magát
s elszállt a Nap iránt
tétovátlan,
egyenes repüléssel.
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban…
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó – –
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam – –
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék – –
1933. márc.
A vers a 2018-as budaörsi kiállítás címadója volt.