Kunt Ernő: Az ember néha képpé válik…

Lehunyom szememet,
mint kinek a világgal semmi dolga
festek, írok, filmet vetítek
belülről a szemhéjamra.

Az ember néha képpé válik.
Néha kirajzolódnak előtte életek.
Köztük a magáé.
S képpé állnak össze előtte
a viszonylatok, események, dolgok.
Máskor képtelenségek rajzolják át képességeit.

Az ember néha képpé válik:
s szorongatják a keretek,
mert ami fontos,
de nem tudja megnevezni,
azt az ember sokszor képbe menti.
Képekbe,
miknek léte egy pillanat:
az ember a levegőbe húz vonalat
és színeket lát és bólogat:
és képpé áll és foszlik a pillanat
és tűnik és gyűlik
valahol: tudat alatt.

Az ember néha képpé válik.
Vonalból, foltból, színből
rejteket készít magának.
Már nem ábrázol, már nem áltat.
Már semmi más csak önmaga képe.
Felfüggesztve a magány keretébe.

Az ember néha képpé válik.
Hátha így rátalálhat a másik,
aki tudja, hogyan kell őt nézni,
ki látni tud és nem beszélni,
akinek tekintete varázsol,
aki kiszabadítja a képből
azt kit ábrázol.

Az ember néha képpé válik…
… vagy várja csak,
hogy egyszer majd azzá válik,
hogy történik valami végre vele:
egy képbe emeli valaki
megváltó keze…