Kis Pál István: Feketén a fehéreken át

Elégikus létüzenet Bálványos Hubának

Nézem a rajzot a néma papíron,
hallom a tollat, a szénceruzát,
rajta a jel – le se kellene írnom –
szól feketén, a fehéreken át…

Drótszövedékre fonódik,
sercen a vér s vezekelhet,
gyóntat a szeg, vele szólít
Krisztus-imákat a sebnek…

Látom az égben
létfonalammal
játszik az Úr,
s nembeliségem
sáskahadával,
jár cudarul…
Rám mutogatnak
szálfa-pribékek,
leng a kötél,
hullik a Nap, s vak
hittel a vétek
harcra tökél…

Vérere bokra a szívnek,
sebhelye ránca az arcnak,
hullnak a harcra szelídek,
élni – ha fáj – nem akarnak…

Jégrianás reped így a fehérbe,
s kőhasadék sikolyával a csend,
míg a barázda a mély menedéke,
árnyon a rab szeme fényre mereng!

***

Vetve a csillagos ég mohaágya,
fényfonalán tücsök-éj hegedül,
bár ez a fényszerelem szerenádja,
hullva sötéttel, a csendbe merül.

És a fiú? Az a szőke:
angyali bánat az arca,
van még szép szeretője,
s inge, ha kell, betakarja?

Sápad a láng hol
hamva találván
szunnyad a tűz,
gyászol a jászol,
látva, ha árván
elmenekülsz…
vermek ölével,
tusfeketével
harcol a fény,
érveket érlel,
élni a kékkel,
vár a remény…

Rajzod a tiszta fehérben
kőnyoszolyába vasalt ok,
véle e drót-feszülésben,
morse-jeleznek a hangok.

Látva a rajzot a néma papíron
fejtem a rajzolatok fonalát,
sorsom a jel – noha fáj, ide írom –
jön feketén a fehéreken át.

Szekszárd, 2002. október 8.