Gutai Magda: Szmog és passió

Zsákvászon ing és porköpeny.
Koldusgúnya. Olajfasátor.
Holdas bozótban bújkáló fegyenc.
Szegény lelenc az árvaházból.

Lerongyolódtam legbelül.
Meg is halok. Ugyan miért ne?
A pásztortűz halotti mécses.
Kolompszó hív a gyászmisére.

Bárány bólint. A tömjénfüstben
kiköpi tüdejét a mályva.
A szerteszéledt birkanyájra
ónos eső és szmog ereszkedik.

Megkezdődött a passió;
nem állhatja az útját senki.
Tessék mélyeket lélegezni;
ózondús itt a levegő.

Asztma-ellenes cigarettát
szív a jó lator a rózsakertben.
Ez a huszadik stáció.
Jézus napozik fönn a kereszten.

Elődereng a léten túli ország
címere, a golgotavirág.
Emlékezz! INRI. Megostorozták.
És Isten odaadta egyfiát.

*

„Agnus dei.” A fiú engedelmes.
Itt egy báránynak vére folyhatott.
Az áldozatot Isten elfogadta.
Az úr kegyelmes.
A fiad: halott.

Fölszállt a füst. A korom lecsapódott.
Úristen! Miféle Isten az ilyen?
Gördeszkázik a kamaszgyerekkel.
Azután ásít, azt hiszem.

Háríts el minden provokációt,
Ez most a „mélypont ünnepélye”.
Kislány-arccal illesz csak a képbe,
kihagyva néhány stációt.

Hiába hátráltattad „édes menedék”-nek,
„gyönyörű gyöngyöcském”-nek szólongatva őt.
Szedelőzködött a délelőtt,
s ő elbúcsúzott egy félszeg mosollyal.

A Piétából megfiatalodván
hajolsz ki azokhoz, akik majd körbeállnak.
„Itt kék az ég” -azt írta.
Micsoda botrány!
Testvére vagy a fájdalmas anyának.

Kifejtve romlékony szerveit, letakarták.
Testét szeplőtlen gyolcsba tekerték.
Mint a koporsó, becsapódik az emlék.
Senki sem látja többé az arcát.

A köré kövesedett ragyogásból
magam bontom ki lüktető személyét.
A hegytetőn áll, integet; kicsi pásztor.
Nem engedi, hogy arcát kőbe véssék.

Szüntelen az ajtómon kopogtat,
s én – rettegve, hogy „lelép” – kérdezem:
„Ki vagy?”

„Köszönöm a leveleidet,
Édes Mama! – szerető fiad.”