Deák László: A változatlan hatalma

Ahogy hazaérek visszavedlek régi fiaddá.
Évek során ami változott nálad, nekem nem idegen,
kenyérsarkot majszolok amíg beszélgetünk.
Ilyenkor ráébredsz te is: negyven éve már –
Azóta mennyi minden. Ellenünk, akár. Most kiégett egy körte.
Boltba indulsz, a héjában krumplit felteszed előtte.
Megint eltelt egy év. Jópár halott. Takarékon a gáz.
„Mikor voltál itt?” „Múlt pénteken.” Tovább kérdezel s
már nincs válasz. De ismersz: „sosem figyel, megint keresgél.”
„Leszakadt az akasztód, megvarrom” – folytatod; közben már tudom
más aggaszt. Befűzöd a tűt lassacskán, mint a letűnt mesterek,
ahogy mindig elsimítod a bajt, rendet teszel; kihajtod galléromat.
Közben persze változott a divat. Jött vele jó, de több rossz,
s legfájóbb hogy kivész innét az önzetlen szív. Szinte magad vagy.
Változatlan erős sugár, biztonság az eszement világban.
Munkába mész – ki folyvást dolgozol – kifáradtan jössz, látom.
Itt-ott gyógyszer hever. Ezen elgondolkodol, legyintesz rá.
Miért tartós a szeretet, összetartozás? erről sosem fecsegtünk.
Bármi jött, nem lettünk pajtásokká sem egymás zsarnokává,
maradtunk ahogy írva áll: anya és fia.