Szalay Lajos négy rajza
A múlt század harmincas-negyvenes éveiben született Szalay-rajzok sajátosan a mi viszonyaink közepette szocializálódott ember alkotásai. Amivel sokat még nem mondtunk. Itt született, itt szocializálódott József Attila is, meg Tisza István is. Szalay Lajos a tarnabodi nagyszülők Heves megyei falusi világában nem élt akkora szegénységben, mint József Attila, de nyolcéves koráig meghatározó volt, hogy gyökereit ennek a világnak sűrű élményvilágába mélyeszthette. Innét is alulról látszott a magyar valóság.
E mellett a néhány elővett rajza mellett tudnunk kell arról, hogy ez idő tájt az európai művészeti törekvések gyakran tolódtak végletekbe. Egyik póluson túlabsztrahálják az embert, elvonatkoztatják konkrét társadalmiságától, másikon meg naturális látványát használják propagandának, kulisszának, amivel el lehet fedni a tényleges valóságot. Szalayt azonban élményvilágából sarjadó szociális érdeklődése nem engedi kisodródni. Azt írja egy helyütt: „… azért vagyunk ezen a világon, hogy x-et megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk, és ezáltal üdvözüljünk. Az x-et mindig más értékkel helyettesítjük be, de a lényeg mindig ugyanaz; szolgálatszerű keresése a valóságnak.” Később így folytatja: „A realizmus vágyán kedves témámmá vált a szocialista realizmus. Nagyon sajnálom, hogy a szóban foglalt ideát a rászánt korosztályom nem akarta, vagy nem tudta megvalósítani. Leginkább azért, mert a posványos naturalizmus elnyelte a vele még felületesen sem összetéveszthető realizmust.” […] „Igyekeztem elválasztani a reális rajzot a látvány szembelógó naturalizmusától. Nem le, hanem megrajzolni akartam a rajzot. Igyekeztem elérni, hogy a vonal részt vegyen a látványban, ne csak látszódjék benne.”
A vonal?
A hozzávalók tekintetében a rajz a legigénytelenebb műfaj. Nem kell hozzá más, csak papír és valami nyomhagyó eszköz. Egy márványszoborhoz képest szinte anyagtalan. Ott minden formát meg kell járnia a vésőnek, itt a kontúrvonalak közé zárt felület formaként kel életre a nélkül, hogy érintené az eszköz. Ezt már akkor fölfedezzük, amikor a pálcikaember kezét, lábát egy vonal helyett kettővel ábrázoljuk. A közéjük zárt papírtér testté lesz, pedig a ceruza, a rajztoll nem érintette. A rajzhoz nem is kell nagyon technológiát, anyagalakítási technikát tanulni. Ha meggondoljuk, később se kell hozzá egyéb, mint amivel már a gyermek is elboldogul. Már ami anyagban, eszközben a hozzávalókat illeti. A szemlélet pedig – ami által mégis művészetté lesz -, ugyan maga is anyagtalannak tűnik, mégis, mekkora súllyá tud lenni, ha Szalay Lajos keze hozza elő belőle a rajzot.
„A forma szemléletileg folyó tevékenység” akkor is, ha a márvány, akkor is, ha a papír lesz a hordozó közege. A születő forma műalkotásértéke – valósághitele – nem az anyagon, nem az eszközökön múlik, nem az alkotó kéz anyagalakító készségein. Ha az értéket mi magunk is szemléletileg minősítjük, akkor annak eleve szemléletinek kell lennie. „Ha így látja a világot, legyen neki…” szoktuk mondani arra az alkotásra, amivel (szemléletileg) nem tudunk azonosulni. Ebben a futtában megfogalmazott ítéletben ugyanaz az alapgondolat munkál, mint amit az imént idézett pár szavas megállapításban az esztéta József Attila mondott ki. Igen, ha világlátásából születnek, akkor Szalay Lajos rajzainak titka sem a csukló virtuozitásában van. Egy világ szól ki ezekből a rajzokból. Egy megélt, átélt, érzelemmel és rációval megítélt világ. A művészetben gyakran az érzelmi elem a meghatározóbb, az indít, az motivál, ezért is hat, ebből születik Szalay rajzainak szuggesztivitása is.
Érzelmi elemek a vonzódások és taszítódások; vonzódások az igaz iránt. „A látvány mögé rejtett valóság kutatásában még ma is krokik (vázlatok) temérdekén keresztül igyekszem vonalán kapni az igazat, de a jó és az igaz szinte mindig elugrik előlem” – írja tisztes művészi elégedetlenséggel ugyanott.
Hivatalban
Nézzük meg példának elsőre a Hivatalban című rajzot. Már a rajz keresővonalaiban látszik, hogy Szalay látni akarja, a két alak viszonyának melyik változata lenne igazabb. Termeszvár formájú fejvázlata az ülő alak számára stabil helyet jelöl ki a kompozícióban. Az álló alaknak van egy hajló, de felszegett fejű, és egy hajlását fejtartásával együtt eldönteni látszó két lendületes vonala.
Az ülő alak a hatalom, a „rend” megtestesítője. Hájas nyaka, tarkója van inkább, mint arca. A fejformáját még csak kereső vonal zártságával egyértelműsíti a fej jelentését, így már választ is kapunk arra, mit várhatunk tőle.
Az álló alak a „nép fia”. Ha felszegett fej el állna illuzórikus volna a két ember viszonya. Szép volna az önérzet, a büszkeség megjelenítésére. Más volna a világ, ha ez volna az igaz. Az embert folyton kísértik a szabadság, az emberi öntudat kiteljesedésének eszméi…
Azonban a rajzoló belső látásában egybesűrűsödő sok reális történés képei hitelt érdemlőn a másik változatot hozzák elő. A levett fejfedőt markoló kéz képe talán már előbb is felrévedt benne. Az a jellemző ezekre az emberekre, ez a tipikus, s ez villanásszerűen törli az amúgyis csak halványan felmerült emelt fejtartást. Szó se róla, egyenes derékkal hajol így is, nyaka se billen, s hogy ezt jobban lássuk, ehhez még hosszabb is egy kicsit. Egyenes nyakán ülő fejéből a szemek – ha össze akarnak kapcsolódni az ülő alak tekintetével – lefele kell, hogy nézzenek, amíg a másik szemeinek felfelé kell pillantaniuk, s emiatt emelni is kell a fejét. A képen megfordul az adott társadalmi rend: a kiszolgáltatott van fölül. A jelenet helyzetileg valódi, láthattunk, láthatunk ilyen jeleneteket, s mint itt is, láttukon felmerülhet bennünk a kérdés: vajon miféle rend a rend?
Ami mögöttes jelentést így kap a rajz, az Szalay világszemléletéből, lényeglátó képességéből fakad. Az álló alak kérni kénytelen, de nem megalázkodó. Az ülő nem készséges, de eljátssza; el kell játszania, amíg nem borítják rá az asztalt. Kéztartásában, kezeinek formájában osztályának zseniális jellemzését kapjuk. Jobbja az íróeszközzel nem az ő készségességének a kifejezése akar lenni, hanem csak a hivatalé. A balja ő igazán. Az a közönséges emberek piszkától sűrűn mosott, illatos, elhájasodott úri kézfej ő igazán. Kényeskedő visszahajlásában nem is annyira az ildomos kérdő mozzanat rajzolódik ki, látnunk kell benne a máskor nyitottságot kifejezni képes tenyér visszahúzódását a munkásember ösztövér kézfejének közelségéből. És mennyire beszédes az a csontos kézfej is, amint újbegyével érinti az asztalt. Dehogy akarja érinteni a másik kezét. Az asztalt érinti. Ennél a másik embernél sokkalta ismerősebb számára az asztal. Minden asztalokat az ő világa termel, a hivataloknak is, nem az a másik. Az csak foglalja, mint a széket is. Megmarkolhatná az asztalt, rá is csaphatna, de az épp oly illuzórikus mozzanat volna, mint a félretett alternatíva a felszegett fej el. Nemcsak valószerűtlen volna, s ezzel direkt tudatos, agitatív rajzzá válna, de az adott történelmi pillanatban hitelét veszítené. Ez az uj begyes érintés lehet egyfelől a nép tudatában a helynek kijáró tisztelettudó viselkedés is, de mondom, lehet valami, ami meg az asztalnak, széknek berendezési tárgyaknak jár ki tétova visszafogottsággal: még ha üdvözölheti is őket ismerősen, ezek itt az elbirtokolt tárgyak világához tartoznak, most nem őt szolgálják.
Orvosnál
Egy másik rajz, egy újabb, amelyikben az ellentmondásokkal terhelt társadalom állapota hasonló módon sűrűsödik két ember viszonyába. Bámulom ezt a jellemző erőt, amivel ez át tud jönni a rajzból. Trikója, nadrágtartója leeresztve, látszik nehéz fizikai munkához torzult felsőteste, beesett mellkasa, roppant nyaka, kulcscsontjaival együtt lógó válla, és áll szálfaegyenesen. Rogyó térdekkel süllyed lapockájáig a másik, az orvos. Telt, másként csúnyult teste van. Köpenye alatt másként fest a nadrágja is, és nagyon más a keze is a másik kezének közelében.
Kiszolgáltatottság ez is. Kiszolgáltatottság, ami túlmutat az orvosnál lejátszódó jeleneten. A kontrasztnak áttételeződő jelentése van. A társadalom egyik része megszakad a teher alatt, mert az is ránehezedik, amitől a társadalom másik része helyzetével élve meg tud szabadulni. A helyzeten nem segít a leereszkedés, a „humánus” segítőkészség. Ez van az orvos arcán, ám közvetlen mellette bújik a kényeskedő (?) kéztartás. Kevesebb uj al igyekszik fogni a fülelő orvosi eszközt, kevéssel ugyan, de ez valamivel mégiscsak több védelmet nyújthat a másikból áradó „betegségtől”.
Búcsú, Lovak
A Nyanya és a katonafiú jelenete sűrűsödő és meg-megvastagodó vonalakkal. Zaklatott a rajz, drámai kifejlettel terhes a jelenet. Búcsúzik véreitől, megy a frontra „védeni a hazát”, – és meg fog halni a Donnál…
Nincs köze a két rajznak egymáshoz, már ami a rajzok „meséjét” illeti. A lovak nem búcsúznak. Mégis, az a puszta tény, hogy ketten vannak, támaszt bennünk valami kapcsolatot a két kép látványa között. Ketten vannak itt is. Egy kapcsolathoz legkevesebb két alak kell, bármi viszonyulás-jelentés csak akkor jöhet létre. Megteremtődik ez a két ló között is. Szalay Lajos szemlélete által itt is megvalósul az, ami általános emberi vonás: emberi tartalmat lát meg ebben a két ló közötti viszonyban. Ami valójában csak úgy történhet meg, hogy egy, a már szemléletében „tárolt” emberi viszony-képzetet vetít bele egy szeme elé került látványba, és azt „látja meg”. Hol látta, mikor látta, korábban-e vagy az imént, ebből a szempontból lényegtelen. Még az is lehet, hogy két ember néma összehajolásának látványa indított a lelkében valami mély együttérzést, s ez hívta elő a két ló jelenetének elraktározott látványát. Meg tudná rajzolni az emberes jelenetet is, bizonyság erre a másik rajz. Ebben azonban így az elanyátlanodásnak és a csöndes támogató vigasztalás tartósan együtt érző állapotának a kiterjesztő, általánosító példáját rajzolhatja meg úgy, hogy őseredetibbnek állíthatja, nem csak esetinek, mint amilyen a két ember együttesének képében lehetne.
Akinek baja van. Az alkotó lelkében ő az indító mozzanat. De mindjárt melléje rendelődik a vigasztalás indíttatása, belső látásában talán rögtön együtt is jelenik meg kettejük képe. Abból következtethetünk erre, hogy itt is találunk egy pár indító vázlatvonalat. A lehajló ló fejének kijelölő helyhatárát látjuk középen, lent, és a lábainak két hullámzó vertikálisát (amiket később pontosított). Ám a fejet vázoló kontúr mellett másik oldalon is van egy lábfolt kontúr, amiből tudhatjuk, hogy ketten lesznek, itt ugyanis nem lehet ugyanannak a lónak újabb lába, amelyiké már a másik oldalon kijelöltetett.
Milyen szép az a fölé hajoló védelem. Balról jobbra fölfele tartó vonalakból tisztul egyetlenné a kontúr, és megállapodik a néma, szoborszerű fej rajzában. Védő tető lesz a stabil oszlopaival biztonságot kínáló templomtér fölé… Vagy csak mi látjuk bele a gótikus templomnak a szép emberi közösséget egyetemessé, mi több transzcendenssé általánosító képét? Lehet, bár jelentése miatt felvillanhatott ez a gótikus alakiság Szalay európai műveltségű képzetvilágában is.
Megjelent: