Tabák András: Bálványos Hubáról

Bálványos Huba különösen erős szálakkal kötődött folyóiratunkhoz. – Az Ezredvégnek (sőt, lapunk előzményének, az 1988‒1990 között fennálló Ezredvég Almanachnak is) alapító szerkesztője volt, és egészen haláláig vezető képzőművészeti munkatársunk. Emlékszámunkban – kiváló rajzain kívül – ezt a rovatot teljes egészében művészetének, munkásságának szenteljük.

Nagyszerű művész volt, az újabb magyar rajzművészet olyan jelentős alakja, akinek egy Szalay Lajos, egy Hincz Gyula, egy Kondor Béla mellett a helye. Nem véletlen, hogy éppen Szalay, a mindig oly keményen kritikus Szalay Lajos egyik kései vallomásos kötetében (Végtelen a tenyérben, Bp., é. n.) két művészt emel ki a kortárs magyar grafikából: Berki Violát és Bálványos Hubát.

Érdemes idéznünk.

„Bálványos litográfiái furcsa grafikai rafinériájukkal leptek meg engem. Őt nagyon jó rajzolónak érzem, de ez szubjektív reakció, semmi köze nincs ahhoz a véleményhez, amit egy esztétának kellene róla mondania. Profi szubjektivitás ez, semmi más. Rajzainak szubjektív hatása bennem mindjárt megölt mindenfajta kritikai lehetőséget. De annyit mondhatok, hogy eleven egyéniség, nemcsak jó. Mert a nagy szakmai tudás sokakban megvan. Túl jó a mai magyar grafika, mégis túl közepes, mivel az a veszély fenyegeti, ami a ma művészetét általában is a világban, hogy impotens pesszimizmus lesz rá jellemző. Kirekeszti a jövőt a mából, miközben csak a mostanról hebeg. De ezalatt boldognak hiszi magát, mint az az asszony, akit megfosztanak a méhétől, és ezért szabadon örül a jelenének, pedig hiába ölelkezik a mában, a jövő semmit sem fog tudni róla, mert az asszony-anyaságából ő már semmit sem tud felajánlani a jövőnek.”

Nos, Bálványos Huba egész életműve (s milyen gazdag életmű ez!) sokat ajánl fel a jövőnek, mert ő sohasem a mával, hanem mindig is a jövővel ölelkezett. Kiküzdött, érett világnézetének, szilárd morális tartásának és pontos művészi látásának köszönheti ezt (természetesen kivételes, eredendő tehetségén kívül), és igaza van Szalaynak abban is, hogy az a rajzi világ az igazi, a döbbenetesen megragadó, amely nemcsak hű a valósághoz, hanem hűbb, mint maga a valóság. Más szavakkal, Bálványos birtokában volt annak a maga által kimunkált képességnek, amely esztétikailag a legmagasabb tartományba emelkedik, s amelyet József Attilánál jobban senki sem fejezett ki: az igazat kell mondani, nem csupán a valódit.

Érthető feltűnő kötődése József Attilához, mint ahogy az is, hogy már az 1970-es években, irodalmi vonatkozásban, azokkal a költőkkel kötött szövetséget, akik hozzá hasonlóan „a jövővel ölelkeztek”: Ladányi Mihályal, Györe Imrével, Baranyi Ferenccel, Simor Andrással, Csala Károlyal (hogy csak néhányukat említsem), és ez részéről kiváló illusztrációkban, közös művészi vállalkozásokban, verskötetekben és antológiákban manifesztálódott. Ez a szövetség – a szó szoros értelmében – haláláig tartott. Utolsó napjai egyikén, a kórházi ágyban vehette át azt a spanyol nyelvű költői antológiát (Cuatro poetas húngaros), amelybe tizenhat nagyszerű rajzot készített Györe, Ladányi, Simor és jómagam verseihez.

Egyik albumát, a Simorral közösen készült Álmok és jelenések-et e szavakkal dedikálta nekem: „Andrisnak szeretettel. Nemcsak a szó éltet…”

Tudom, Huba, tudom jól, hogyne tudnám! És azt is tudom, ha majd egy későbbi kor emberei szemügyre veszik azokat a rajzokat, amelyek a mi utóbbi fél évszázadunkban születtek itt, s amelyek a legérdemesebb alkotások arra – miként a maguk idején Daumier, Grosz vagy Kollwitz alkotásai voltak ‒, hogy igaz művészi tanúságot tegyenek arról, milyen is volt az a kor, amelyben mi éltünk, a Te grafikai lapjaid feltétlenül közöttük lesznek.

Megjelent: Ezredvég – XXI. évfolyam, 2011/11. november