Megkésett emlékezés Bálványos Hubára, az ELTE Tanítóképző Karának tanárára

Számára soha sem az volt a fontos, hogy a rajzgyakorlatokon a valóság hű mása jelenjen meg a papíron. Mindig igyekezett egy jó pontot megtalálni a tanulmányrajzon, s abból kiin­dulva, buzdítva adta a további instrukciókat. Ettől az ember nem csüggedt el, inkább szárny­ra kapott és folytatta a „csatát” a szem és kéz között. Elsősorban látni tanított, s az elké­szült dolgokban is a szemléletet kereste. Hogy ne csak nézzen, lásson is az ember, egyre többet, egyre differenciáltabban.

2011 tavaszán csörgött a telefonom: „Holnapután amatőr művészekkel Pécsre megyek, a ‘Nyolcak’ kiállításra! Ma­radt még hely a buszban, gyere!” – mondta Huba egy pén­tek délután. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Úgy tu­dott kérni, illetve felajánlani lehetőséget, hogy azt egyéb­ként sem lehetett visszautasítani. Ritkán tudtunk szemé­lyesen találkozni, amióta gyermekeim lettek. Amikor egy­szer eljött hozzánk, még csak az első volt meg. A 3 éves lá­nyom boldogan mutatta meg neki új szobáját. Huba lekucorodott az ágyára és varázsolni kezdett. Valami egyszerű hókuszpókuszt csinált a kezével, de Bogi áhítattal figyelte. Egy egyszerű trükk, s kész a varázslat. Bogi elbűvölten állt ott vele szemben, s kérte újra, meg újra. Mint ahogyan mi is kértük újra, meg újra; ahogyan mi mentünk hozzá újra, meg újra; ahogyan mi is elbűvölten ittuk szavait és lestük mozdulatait.

Pécs felé hosszú az út, és így jó alkalom volt sok dolgot megbeszélni. Faggatott családról, munkáról, lehetőségek­ről, irányokról. „Nocsak, nocsak…” – mondta mindig, ha valamit elvittünk vagy elmeséltünk neki. Akár saját, akár tanítványaink munkájáról volt is szó, gyermeki kíváncsi­sággal hallgatta ezeket a beszámolókat, s lelkesedett bár­milyen apróságért.

Ezen az úton viszont már „leltározott”. Leltározta az éle­temet, aminek ő is része volt, amit irányított, figyelemmel kísért, terelgetett, mint olyan sok más emberét is. Listasze­rűen kikérdezett és próbált „rendet rakni”. Nem sejtettük, de ez volt az utolsó tavasz, amikor köztünk volt. Bizako­dott, tele volt tervekkel, de közben elrendezte a számára fontos dolgokat. Nem csak a sajátját, a másét is. Bár min­dig rohant, mégis hajlandó volt megállni egy tanítványért, egy barátért. Figyelt és törődött, ha ideje engedte. Lelke­sen hallgatta a beszámolókat és tanácsokkal, iránymuta­tásokkal bocsátott el a további útra.

Nagyon erős hatása volt, melynek vonzásába kerülve már nem lehetett szabadulni. Ez a vonzás a hitelességből fakadt. A pedagóguspályán ez az egyik legfontosabb dolog. Azért kell, hogy amit tanítani szeretnénk, az valóban megnyissa a lelkeket. A művészeti-vizuális nevelésre ez különösen igaz. Hiszen nem lehet mindenki „ügyes kezű”, nem lehet min­denkinek veleszületett érzékenysége ezen a területen. Ezért is fogalmazhatott Huba úgy, hogy „nincs művészeti oktatás, csak művészeti nevelés!” A vizuális tevékenységnek első­sorban örömforrásnak kell lennie. Nem a szigorú korrektú­ra az, ami az elején fontos, hanem a megszerettetés! Nem kell, hogy valaki úgy rajzoljon, fessen, mint például Barcsay vagy Rembrandt. De szeresse ezt a tevékenységet, és szíve­sen menjen be kiállításokra – ahol a saját gyakorlása, küz­delmei hatására, talán már érzékenyebben tud reagálni az ott látható művekre. Különböző lehetőségek felkínálásával, motivációval kell becsalogatni az embereket ebbe a világba, és amikor már bent van a bűvkörben, és nem fél magától a tevékenységtől, akkor kell apránként korrigálni, irányultsá­gokat tanítani és szárnyakat adni a repüléshez.

Ilyen egyszerű a trükk. Bálványos Huba trükkje. A va­rázslat, mely örökre fogva tart és nem enged.

A „Nyolcak” című kiállítás Pécsett közel 500 képet tar­talmazott. Ekkora kiállításra Huba sem számított. Ezt le­hetetlen volt korábbi módszerével vezetnie. Általában ilyen helyzetekben ő végigrobogott 1-2 termen, fürge moz­dulatokkal bejárta, majd visszatért az elejére, s megadta a titkos jelet. Egy jellegzetes „füttyszerű” jelet. Erre a varázs­jelre mindenki hirtelen előkerült és körülötte állt. O meg csak mondta, mesélte, mutatta, magyarázta. A lényeget, csak a legjobbat, csak az érdekeset. Nem aprózta el az ener­giát az összes képre, mert arra nincs idő, és felesleges is. Fáradhatatlan energiával haladt az élen. Többen köz­ben már lemorzsolódtak vagy leültek, ha lehetett. O vi­szont csak akkor állt meg, ha magyarázott. A legvégére már csak a legfanatikusabbak maradtak, s egyáltalán nem biztos, hogy a képek miatt. Talán MIATTA. Mert jó volt hallgatni, jó volt vele lenni, jó volt belefeledkezni abba va­rázslatos világba, amit ő teremtett meg különös, egyedi előadásaival.

Megjelent

• Tanító, módszertani folyóirat, 2012. június, L. évfolyam, 6. szám (PDF)
• Csak a 35. oldal (PDF)