Eszembe jutsz, ha az erdőt járom…

Hubához…

Eszembe jutsz, ha az erdőt járom… a „ki-fe-je-zés” ritmusára lépegetek a fák között…
Igen… a fák, amelyek általad új értelmet kaptak… Imádott fáid szerető, boldog, égbenyúló lélekfákká, vagy szomorú, magányos, viharvert lényekké váltak.
Megszólítanak, megérintenek, és akkor le kell festenem őket, mert nem mehetek tovább, ha a lelkem ott marad…
Megmutattad, hogy minden élő és élettelen jelentőséggel bír… emberi kifejezéssel. A Te szemeddel nézem a világot, és ma már látom az egyszerű, alig észrevehető apró csodákat…
A madárfütty is a Te hangod… olyan, mint amikor összetereltél bennünket délutáni konzultációra.
A levélsusogás is Rád emlékeztet… mintha az súgnád: „csináld, csináld”

Oly sok bennem a hiány és oly sok a hála… köszönöm, hogy itt jártál közöttünk és szerető jóságoddal, emberségeddel, tehetségeddel minket is jobbá, szebbé formáltál.
Az ég áldjon Téged ott az angyalok között…

Kuklis Katalin
Szeged, 2012. augusztus 4.