Szőnyi István (1894-1960)
Szőnyi István (született Schmidt; Újpest, 1894. január 17. – Zebegény, 1960. augusztus 30.) festőművész és grafikus. Posztimpresszionista Dunakanyar-beli tájképeivel közelebb hozta és megszerettette hazánknak e különös értékekkel bővelkedő régióját. Halála után zebegényi műtermében emlékházat nyitottak tiszteletére (Bálványos Huba utolsó kiállításának helyszíne).
Wikipédia: Szőnyi István (festő, 1894–1960)
A XX. század jelentős magyar képzőművészei I. előadás-összeállítás tizennegyedik (utolsó) előadása. A Budapesti Művelődési Központ MŰVÉSZET KÖZELRŐL előadássorozatának része.
Letöltés (PowerPoint PPT)
Ráadás, Huba gyűjteményéből
Amik nem kerültek be az előadásba, vagy a képek másik verziói.
Szőnyi Mester…
Régen volt. 1958 nyarán jártunk nála Zebegényben, meglátogattuk a szentendrei művész-telepről. Mi voltunk az utolsó osztálya, de akkor még nem tudtuk, hogy ősszel már nem találkozunk. Annak előtte is csak jó fél tanévet volt velünk. Ötvenhét őszi hónapjait a lányánál töltötte Olaszországban. Domanovszky helyettesítette.
Megállt a levegő abban az Epres kerti műteremben, amikor először megjelent, valamikor november végén. Csendéletet festettünk. Sorbajárt a festőállványok között. Sokáig, ideg-tépően sokáig nézte a képemet, aztán amikor végre megszólalt, azt mondta: „dilettáns munka”. És ment tovább. Irgalmatlanul lesújtó volt, mégis, épp ezért érzem máig is úgy, hogy mestereim közül tőle kaptam a legtöbb szakmailag hasznosítható segítséget. Mindez pedig ezzel a szóval indult. Valójában nem hiszem, mégis szívesen gondolok arra, hogy annak, amit velem művelt stratégiája volt. Tőle ez is kitelt volna, amilyen átlátással bírt emberek dolgában. A hallgatóit – maga tudta mikor és miért – időnként behívta a maga műtermébe, hogy időközben készült munkáinkat átnézze. Májusban, amikor én voltam soron, azzal mentem be, hogy ha most sem, akkor semmikor. Raktam ki, raktam sorra. Csönd volt, nem szólt sokáig, csak szuszogott, ahogy fél tüdeje engedte. Nagy sokára azzal kezdte, hogy: „Nnna!” Azután szaggatottan, tovább szuszogva, mondogatta, mit ért azon, hogy „nnna”. Addig is szigorú, ám nagyon segítő, világos, pontos és tárgyszerű volt a korrektúrája. Most is, csak megtoldotta azzal, hogy „ebből lehet valami”. Ez volt az utolsó négyszemközti találkozásom a Mesterrel. A „dilettáns”-tól a „nnna”-ig bejárt velem egy utat. Lerombolta az alig kialakult modorosságaimat, amelyek távol tartottak a közvetlen látványok érzékletes megközelítésétől, – ezzel a szemléleti fejlődés lehetőségétől – és a saját rajzoló-festő gyakorlatomon keresztül fölismertette velem a nyitottság, az odafigyelés, az átélés értékeit. A csonka 56/57-es tanév végén a festő osztályokon mindössze három jeles jött ki a szakmai osztályzásból: Lakner László, Veress Sándor és én. Ez bénított le. Csak azt mertem csinálni, ami íme, bizonyítottan jó… Ebből rázott ki Szőnyi Mester. Januárban hármast adott, tanév végén ötöst, elismerést azért, hogy hajlandó voltam követnivaló stílusok helyett a látványok lelke felé fordulni. Egy természetelvű festő-pedagógustól mindez természetes is volt, ma már tudom, de ahogy művelte, az taníthatatlan! Akkor csak azt éreztem, hogy gödörből kivezettek a fényre. Valójában elvezetett önmagamhoz, azóta magam is így tanítok: ha az emberre figyelek, a stílus megjön lassan magától…
Bálványos Huba
Csáki Fanni: Látogatás a Nemzeti Galériában – Szőnyi István „Este” című képének elemzése (Esztétika dolgozat)
Nagyon szép ez a lelki tisztaság, meggyőző mind szemlélete, mind gondolkodása értelmében. Helyén van értelmileg, helyén van érzelmileg.
2009. december 13., Huba
Szőnyi István lágy, pasztell színei: kékek, szürkék, drappok, lilák; egy lágy estét elevenítenek fel. Látjuk a fáradtságot és kimerültséget a kép szereplőin: A tehén, „csendesen kérődzik, igen jámbor fajta”, a gazda pedig a fának támasztva „nyugassza eltörődött testét”. Az asszony nézi babáját, aki elaludt mellén. Akármilyen nyomorúságos helyzetben vannak ezek az emberek, ez maga a földi boldogság, de csak egy pillanat. A nyomorúságos szó helyzetükre éppen ezért nem is illő, azonban tudhatjuk, milyen nehéz volt a sora a paraszt embereknek, a 30-as évek elején. Szőnyi István tudta, meglátta és megfestette 1934-ben.
Az ég csodás liláiból kiviláglik a komplementer-Hold. Fogyó Hold. A férfi gondjai viszont egyre dagadnak. Nem is feleségére és gyerekére néz. Bágyadt tekintetével a baljós jövőn töpreng, reményei egyre fogynak, mint a Hold felette. Ez a pillanat, amelyet megfestett Szőnyi István, egy olyan pillanat, amelyre minden paraszt vágyik. Este a hosszú, fárasztó munka után nekitámaszkodni a kert erős fájának, és nem gondolni búra, bajra. Éppen ezért lehet nagy a gondja a parasztnak, mert nem tud nem a bajára gondolni. (Olyan sötéten ülnek a gondok a szívén, mint amilyen sötét a kalap a fején.)
A feleség, az anya, szeme körül sötét árny ül. Szája nincsen, de nem is kell csitítania gyermekét, mert az már ernyedten álmodik. Szája nincsen, így nem is tudja vigasztalni urát gondjaiban. Csak ül, és gyermeke álmába veti minden reményét. Mint egy igazi anya. A családi szerepkörök ezen a képen csodásan kirajzolódnak: a férj, a család jövőjéért aggódik, hogy előteremtse a napi betevőt. Az asszony a gyermekét lesi, annak remél szebbet.
A két diófa sötét lombja a kép legsötétebb része. Védik a kertet ezek a fák lombjukkal, mégis beszorítják a képen szereplő emberi alakokat, és ezzel álmaikat is. Támaszték a diófa, de kapaszkodni nem lehet belé.
A kert végében is áll két fa. Azok alig látszanak, olyan vékonyak, és mintha nem is lenne lombjuk, kiszáradtak volna ott magányukban.
A férj és a feleség között áll a vizeskancsó. Valakinek vizet kellene hoznia a kútról estére, a vacsorához és a mosdáshoz. Mégse mozdul senki. Jó egy kicsit megpihenni együtt.
Nézem ezt a képet, és látom már a következő perceit az idillnek: merengéseikből egymásra pillant a két szereplő, és lassan, mosolyognak. Az asszony megragadja a vizeskancsót, a férfi elmegy megfejni a tehenet. Tehát minden folytatódik ezután. Mindenki teszi a dolgát, kötelességét. Ez a kép mégis maga a mozdulatlanság. A férfi, a lehető legkényelmesebben áll; a nő, a lehető legkényelmesebben ül, a babáról és a marháról nem is beszélve. Nyugalom és béke a színárnyalatokban is. Csak a Hold fogy baljóslatúan. Az este meghittsége és az éjszaka után, jön a reggel: a munka. A munka, amiben kedvét lelheti az ember, mégha fárasztó akkor is, de ez az ember nem elégedett, a bajsza sem kackiásan kunkorodik, hanem lóg lefele. A paraszti romantikának Jókai után vége szakadt. Ez már a valóság.
Szőnyi István mégis ad ezeknek a robotoló parasztoknak egy szusszanásnyi időt a pihenésre a képen.
*(Az első sorokban található idézetek Arany János „Családi kör” című verséből valók.)
A dolgozat letöltése (PDF)
Előadások felhasználási feltételei
Művészettörténet oktatási célra, előadás tartásához, rajzórához forrásmegjelöléssel vetíthető (szerző: Bálványos Huba, balvanyoshuba.hu). Értékesíteni tilos, kizárólag non-profit, edukációs jelleggel használható fel! Az előadásokról bővebben. – Vissza az előadások áttekintéséhez.