Farkas István (1887-1944)

Farkas István (született: Wolfner István, Budapest, 1887. október 20. – Auschwitz, 1944. július eleje) magyar festőművész. A Kísértetek háza, a Szirakuzai bolond, és más különös képek alkotója, a huszadik századi magyar és európai festészet egyik jelentős alakja.

Wikipédia: Farkas István (festő)

A XX. század jelentős magyar képzőművészei I. előadás-összeállítás tizedik előadása. A Budapesti Művelődési Központ MŰVÉSZET KÖZELRŐL előadássorozatának része.

Letöltés (PowerPoint PPT)

Ráadás, Huba gyűjteményéből

Amik nem kerültek be az előadásba, vagy a képek másik verziói.

Csiky Zsófia: Farkas István – A szirakuzai bolond elemzése (dolgozat)

Hát Zsófi szeretlek, ez nagyon jó! Hogy szív és értelem valakiben ilyen szépen együttműködjön… Többen írtak jót, mintaszerűt, de a tied a legjobb. Lehet persze ez elfogultság a részemről, de mert én is így gondolom, ezért talán téged értelek meg leginkább.

2008. január 28., Huba

Fontos számomra, hogy miért is választottam pont ezt a festményt. Ugyanis mikor a Galériában az alkotásokat nézegettük, először Csontváry egyik képét szerettem volna elemezni, hiszen mindegyik műve annyira magával ragadó és tetszetős. A színei fantasztikusak, a dinamizmus lenyűgöző. Ezután megláttam Farkas István „A szirakuzai bolond”-ját, mely – be kell valljam – első látásra nem tetszett. Erre rögtön azt mondtam, na bármelyiket kivéve ezt. De nem hagyott nyugodni. Csontváry képei annyira szépek számomra, hogy bármikor kitenném a falra és nézném őket, gyönyörködnék bennük. Farkas Istváné viszont nem ilyen. Este, mikor haza értem, csak az járt a fejemben, hogy miért? Miért nem tetszik? Mi az, ami annyira más? Nem is gondolkoztam, inkább csak éreztem valamiféle feszültséget, szomorúságot, elidegenedést, amit ez a kép kiváltott belőlem. Így döntöttem el mégis csak ezt elemzem, megfejtem a titkát, amit számomra magában rejt (amennyire magamtól kitelik).

Az elemzésem menete úgy zajlott, hogy először megnéztem mit látok a képen, milyen szimbólumokat fedezhetek fel rajta, majd megvizsgáltam a címét, majd a keletkezés évét.

Első ránézésre nagyon sok gondolat jutott eszembe. Felfigyeltem arra, hogy az alak két karjának viszonya olyan, mintha össze akarná csapni. Mi is lehet ez a csapás? Lehet taps. Azért tapsol, mert örül valaminek, vagy azért mert kárörvend. A csapás jelentheti azt is, hogy valamit meg akar fogni, vagy le akar ütni.

A mű kompozícióját tekintve az alak középen áll. A szem rá összpontosul. A háttérben kutyát lehet látni. Háztól egy fehér csík vezet a kutyáig, mögöttük egy kitörni készülő vulkán. Bal oldalt narancssárga szín látható, jobb oldalt pedig fekete. Az alak egy fehér úton áll.

A kutya a háttérben, mely fekete, valami rossznak az előjele. A bordó több helyen is a halál szimbóluma. Főleg, hogy egy fehér csík végén van, amely nem folytatódik. Ez jelentheti azt, hogy a vége valaminek csak halál lehet, vagy azt, hogy tartunk valami ismeretlen felé. Mindenképpen valami rossz előérzetem támadt. Az alak két keze ki van nyújtva. Az alsó kezében tart valamit. A képen megjelenik egy lakatlannak látszó ház, amit a kutya őriz. Félelmet, és fenyegetettséget sugároz.

A háttérben a vulkánból füst száll fel, mely utalhat arra, hogy valami ki fog törni, valami, ami már régóta fortyog. Talán ez a jelképe a gonosznak, aki vagy ami elsöpör mindent, leigáz mindent, minden emberit kiolt maga körül. Utalhat az ellenkezőjére is: kitör valami, ami a rossz ellen ”lázad fel”.

Az alak feltartott kezéről nagyon sok gondolat jutott eszembe:

Jézus mutató ujjaira utalhat. Azaz utalhat a kereszténységre, a megbocsájtásra, a szeretet jelképe is. Amely reményt sugall.

A feltartott kéz jelentheti azt is, hogy jelentkezik. Jelentkezik az életéért, a megváltásért. Jelentkezhet azért, hogy szólni akar valami ellen, vagy mellett. Jelentkezik, de vak és ezért rossz mellett apellál. Jelentkezik, néma és nem szólhat. A feltartott kéz mutathatja „Heil Hitler!” kéztartást. Mutathatja Hitler kéztartását, és groteszken azt, hogy Hitler istent játszik. Kombinálva a „Heil Hitler” kéztartásba belecsempészi a bibliai motívumot. Vagy jelzi a szólni akarását és egyet nem értését. Vagy „Heil Hitlert” mutat, mert vak és néma.

A lenti kéz egy fehér botot tart, ami utalhat arra, hogy vak és fehér bottal jár. Vagy a fehér bot jelenthet valamilyen önsanyargató eszközt, amely Jézus szenvedéseit idézi fel, azaz mutathatja azt, hogy annyi szenvedést kell átélnie valakinek valami miatt, mint Jézusnak kellett, vagy a keresztény hit által üdvözül az ember, és ezért szenvednie kell, de majd megváltást nyer. Az alsó kéz mutathat valamiféle védelmet Hitlerrel szemben. (a kezében tartott botból szúrós dolgok állnak ki), vagy mutathatja a Hitler elleni erők megmozdulását, vagy ellenkezőleg Hitler melletti megmozdulást.

Kombinálva: mutathatja a felső kéz azt, hogy ő nem zsidó, hanem keresztény, és az alsó kézzel, hogy vak és néma, nem hall, nem lát semmit. A kezeivel, és az arcával a feketeség felé mutat, fordul.

Tehát sokféle irány felé elindulhatok. Az egyik irány az, hogy a kép a rosszat, az elsöpörni, leigázni akaró gonoszt jelenti. Mutathatja, a félelmet, a rettegést, előjeleit valaminek. Azonban a képben benne rejlik a remény szimbóluma is. Vagy lehet az egész élet groteszk lenyomata.

Következő lépésként megnéztem a mű címét. A szirakuzai bolond. Rögtön felmerült bennem a kérdés, miért bolond? Ez megerősíti bennem az abszurditást. Bolond, mert őrültnek mutatja magát. Bolondozik, játszik, tetteti, hogy néma és vak. Tudja a dolgokat, csak szemethúny felettük. Így talán megúszhatja a „kitörni látszó vulkánt”. Vagy lehet, hogy csak bolondnak hiszik, mert felhívja a figyelmet a rossz közelségére. Őrölt, mert kifigurázza a rendszert. Vagy tényleg bolond, mert még hisz, hinni akar a reményben. Vagy ami a legvalószínűbb, hogy megőrült ettől a világtól, ettől a feszültségtől, amiben él. Az alak ruhájának a színe is hasonlít arra a színre, amely az örültek zubbonyának a színe. Mintha valami borzalmas titkot tudna, amit soha nem árulhat el.

A festmény színei is a feszültséget érzékeltetik. Az intenzív narancssárga felhívó, domináns jellege meghökkenést váltott ki belőlem.  Az ember megrázkódik a fekete színtől is. A képbe olyan agresszíven vonul be, mint a tenger, ami eláraszt mindent. Bibliai példával élve, mintha sáskajárás következne, amely elsöpör mindent. Olyan fekete, amely rátelepszik az emberre, megfolytja, nem ereszti. A fekete mutathatja azt is, hogy valami, ami ismeretlen, és az ismeretlen nem ad biztonságérzetet. A feketeség mellett látható egy fehér ecsetvonás, mely olyan, mint az aratótáblák melletti cövek. Jelenthet ez egy kis reménységet, mely megálljt parancsol, lecövekeli a betódulni készülő feketeséget. Érdekes, hogy a fekete tiszta színű, a fehér viszont tört. Tehát a tisztátalan az út.

Ezután megnéztem a mű keletkezésének az idejét. 1930. (Hitler 1933-ban került hatalomra.) Majd röviden elolvastam a festő élettörténetét. Fogságban volt, az első világháború következtében hadifogságba került. Majd onnan kiszabadult. Élete zsidó származása miatt ért véget az auschwitzi megsemmisítő táborban. Tehát a képe mutatja azt, hogy mennyi mindent érzett, és megsejtett abból, ami az emberekre, rá várt.

Érezte a feszültséget, azt, hogy valami kitörni látszik, és ezt belefestette a képébe. Tudta, hogy nem lehet megnyugodni, hiszen valami rossz, gonosz közeledik, és bármilyen módszerrel védekezik, bármire is hívja fel a figyelmet, eljön és leigáz az a „feketeség”.  

Miközben elemeztem a képet a szívemhez nőt. Mint ahogy az elemzésem is mutatja, sok érzelmet váltott ki belőlem. Összegezve a képen az elnyomás elleni félelem, a feszültség érezhető. A remény jelei kis mértékben fellelhetők.

A művek akkor jók, ha örök érvényűek, és valamit mindig kivált az emberből. A mai világot is ábrázolhatja, hiszen mindig van miért félnünk, mindig van feszültség. A közelgő háborúk, elidegenedés, szeretet hiánya fennáll. Azonban megnyugtató, hogy mindig van remény.

A dolgozat letöltése (PDF)

Wágner Sára: Idegenként egy idegen világban – Farkas István művészete (ART-Mozi beszámoló, dolgozat)

Nagyon jó, megrendítően szép. Nagy empátiával képes közvetíteni Farkas Istvánt, az embert.

2007. december 28., Huba

„Festő. 1908-09-ben a Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly tanítványa volt, majd Münchenbe ment. 1912-ben a párizsi Académie de la Palette-en tanult. Az I. világháború idején olasz hadifogságba került, 1919-ben tért haza. 1924-ben Ernst múzeumi gyűjteményes kiállításán kubisztikus képeit mutatta be. 1925-től hosszabb ideig Párizsban élt, ahol 1928-32 között kiállításokat is rendezett. (…) 1932-ben apja halála után hazaköltözött és átvette a Singer és Wolfner cég vezetését. Ez időtől főképp freskófestészettel foglalkozott. Művészetében a modern francia festészetet követte, az „École de Paris” képviselője. Késői korszakában morbid hangulatú, a lét tragikus szituációit kifejező képeket festett. Tisztán tagolt tájképek mellett a társadalom számkivetetteit ábrázolta (Vörös szakállú). Élete utolsó szakaszában szürrealista jellegű víziókat festett.”

Azon a csütörtök estén, amikor először láttam ezt a filmet, sok mindent nem tudtam meg a festőről, annak alkotásairól, munkásságáról.. Valami mással lettem gazdagabb: az életét ismertem meg, az életének nagyon fontos mozzanatával álltam szemközt: „Ötvenhetedik életévére a pontot Auschwitzban kapta, 1944-ben.” A film egészében rengeteg snitt a vonatot, a síneket, az elsuhanó, eltűnő tájat ábrázolja. Azt a vonatot, melybe emberek százait préselték, és, mint a vágósorba került barmokat, szállították száz meg száz kilométerre valahová, ahol elpusztították őket. Farkas István szembenézett a halállal, ami ott lebegett a feje felett, nem hazudta magát fiatalnak, pedig megsúgták neki: jobb, ha 50 évesnél fiatalabbnak vallja magát. Nem tette. A zuhanyzóban pedig víz helyett mérgező gáz ömlött a csapokból, egyenesen a halálraítéltek tüdejébe.

Képeit nézve felsejlik bennem a megismert gyermekkora: a filmben elhangzott meg nem értettség, apjától való félelem, a művészet lebecsülése (a hegedűszó csak a vihar dübörgésének elnyomására szolgálhat), az idegenként létezés élménye, az élet, melyben csak néha csillan meg a remény. Az apja nem sokra tartotta, ám a fiú bizonyítani akart: anyja már nem volt mellette, hogy visszafogja az első világháborúba való részvételtől. Hősiessége, érdemei alapján kiváltságokban is részesült, a többi zsidóhoz képest előjogai voltak, ám ezek sem jelentették neki a nyugodt életet, az ő története is Auschwitzban fejeződött be.

A film címadó képe a Szirakuziai bolond. A fekete-sárga fenyegető kontrasztja nyugtalan alaphangulatot ad a képnek, mintha a fekete víz jobbról el akarná önteni az egész tájat, sőt, kilépve a képből, átfolyva a kép keretén, elárasztaná a körülötte lévő világot, a múltból kilépve a jelenbe is bezúdulva. A kis ház is védtelenül áll a semmi közepén, nincs semmi, ami megállítsa a víztömeget, fakó színeivel sugallja, hogy itt már rég nem lakik senki és semmi. A kutya mégis onnan jön, vagy legalábbis a háztól vezető úton fekszik. Nincs társa, az emberalakhoz hasonlóan ő is magányosan áll a festő által ábrázolt világban. Abban a világban, ahonnan kitörne a víz, hogy itt is elárasszon mindent a félelmetes tömegével, baljóslatú feketeségével, hogy itt is mindenki idegen legyen, itt is mindenkit a magány érzésével töltsön fel. Vagy már ebben a világban is mindenki magányos és idegen? Ez a világ, ez a mi világunk az a világ? Farkas István életművében sok olyan művet találhatunk, mely a magány, az elidegenedés érzésének üzenetét hordozza, ez is egy azok közül. Hosszú úttal a háta mögött a bolond is csak áll az út közepén, egy furcsa, ágas-bogas tárggyal a kezében, int a végtelennek, és nem tudni, van-e előtte még út? Vezet-e valahová az útja, vagy csak az maradt neki, amit maga mögött hagyott? Ám az is lassan eltűnik, az utat lassan elmossa az idő, vagy betör a víz, ami mindent letarol. Ha vezet valahová az út, mi az-az ág a férfi kezében? Mi célt szolgál? Védekezik vele? Vagy támad? Vagy ez az ág a társa a jövőben? A kutya nem tart vele, csak fekszik ott az út végén, vár talán valakit vagy valamit. Vagy nem vár semmit, csak úgy van. Létezik. De nincs értelme a létezésének, ha nem tudja mással megosztani. Lehet, hogy ismeri az embert. De lehet, hogy nem. Egy biztos, nem tart vele azon az úton, ahová az ember tart. Lehet, hogy nem helyesli azt az utat, ahová tart az ábrázolt alak. Lehet, hogy ezért „bolond” a szirakúzai? A természet tartja bolondnak? A kutya, aki a hátramaradt józaneszű természetet képviseli, és a víz, mely mindent elmos a háta mögött? És a füstölgő vulkán: kitörni készül, vagy már megvolt a nagy műsor, és elpusztította a környezetét? Ettől lett oly kopár ez a táj, ahol nincs senkinek társa, nincs egy árnyat adó fa, egy meleg, barátságos szín? Vagy az ember mögött a múltját ábrázolta Farkas István: az elpusztított természetet, az elfeledett ismerősöket, barátokat, és még hű társát, a kutyát is maga mögött hagyta. De most mégis segítségért kiállt: már csak ez a furcsa bot maradt neki, és önmaga, idegenként, társtalanul egy hideg és kopár világban. Fejlődésével önmaga ellen tett mindig egy-egy lépést, a modern világ rákfenéje, az elidegenedés őt is utolérte. És már a természet lágy öle sem várja, hiszen kivágta erdőit, mocskával befeketítette vizeit, már csak az utolsó remény csillan meg előtte: van út előre is, nem csak visszafelé.

Ez az utolsó reménysugár tartotta az életet Farkas Istvánban is, azok szerint, akik behatóan vizsgálták művészetét. A kor, melyben élt, nem sok széppel és jóval szolgált, családi tragédiája, édesanyja korai elvesztése, apjával való kapcsolata nem volt egy boldog és gondtalan élet alappillére. Ugyan a gazdag zsidók közé tartozott, mit ért vele, amikor az életét kitöltötte a világháború, annak minden szörnyűségével. Mint említettem már, az első világégésben ő is tevékeny szerepet vállalt, bevonult katonának, és túlélte. Nagyon sokan nem tértek haza a háborúból, ő hazatért, elismerésekkel, kitüntetésekkel honorálták „hősi” tetteit, talán magát a túlélést is. Párizsból is hazatért még, apja halála után átvette a Kiadó vezetését, ám ezt az időszakot már nem élte túl: Budapestről vitték el a vonaton. Képeit is ez hatja át.

A vörös szakállas férfi visszatérő figura művészetében, a Végzet című képen is megjelenik, karon fogva vezetve feleségét. A kompozíció itt is a sárga és az annál sötétebb árnyalatú kék szín ellentétére épül, a két figura is ezeket a színeket viseli magán. Kivétel ez alól a férfi erőszakosan vörös, kiugró színű keze, illetve a nőalak halvány fehér, élettelen kézfeje és hullasápadt arca. A két emberről szinte süt, hogy nem együvé tartoznak, nem boldogságban élnek egymással, csak összekötötte őket az élet valamelyik szegletének érdeke, a pozitív érzelmektől mentes házasság nem nyújt számukra boldogságot. Idegenek egymásnak egy idegen és rideg világban, ahol egymásban sem találják meg a boldogságot. Szenvednek, gyötrődnek az életük során, talán meg is fordult már a fejükben, mi lett volna, ha nem egy érdekházasságban tengetnék életüket? Akkor boldogok volnának vajon? És hová tartanak? Van előttük út, távlat, elképzelés, vagy hasonlóan a bolondhoz, már segítségért kiáltanak a szenvedés közepette? A nő tartja meg ingatag, egyensúlyából kiesett férjét vagy a férfi húzza ki a kép jobb széle felé a feleségét, aki gúnyos arckifejezéssel még kitart az egyenes irány mellett, majd mikor egy pillanatra máshova nézünk, a férje után ered, engedve a cibálásnak?

Nem tudják ők sem, merre tartanak, mit hoz számukra a jövő, ahogy a festő sem tudta talán, hogy boldogabb lett volna az élete, ha másként alakul. De hite mindig tartotta benne a reményt, és amikor sorsa a beteljesülés felé vette az irányt, szembenézett vele, nem menekült el előle.

A dolgozat letöltése (PDF)

Előadások felhasználási feltételei

Művészettörténet oktatási célra, előadás tartásához, rajzórához forrásmegjelöléssel vetíthető (szerző: Bálványos Huba, balvanyoshuba.hu). Értékesíteni tilos, kizárólag non-profit, edukációs jelleggel használható fel! Az előadásokról bővebben. – Vissza az előadások áttekintéséhez.