Művészet és szerelem Stendhal „A szerelemről” című művében
Stendhal a modern művészetről
A könyveknek meg van a maguk sorsa: nemcsak az angol mondás értelmében, miszerint a kölcsön vett könyvek általában elvesznek, hanem abban a mélyebb értelemben is, ahogyan Platón beszél az írásról, szembe állítván azt az élőbeszéddel. Az élőbeszédre orientált orális kultúrákkal ellentétben, melyeken belül a műalkotások nem rendelkeznek rögzített, tárgyi-dologi léttel, s amelyeken belül az alkotói és befogadói folyamat nem esik szét térben és időben egymástól elkülönült folyamattá, s amelyen belül a művész és a befogadó nem egymást kölcsönösen kizáró szerepek, az írásos kultúrák világában az alkotó és befogadó egymástól jól elhatárolható társadalmi szereppé differenciálódik, s az esztétikai folyamat két aspektusa (alkotás és befogadás) térben és időben is elkülönül egymástól. Az írásbeli kultúrákban a művek kicsúsznak alkotóik ellenőrzése alól, elvesztik művük fölötti uralmukat (ez a probléma az orális kultúrákban fel sem merül), nincs módjuk megvédeni azokat a különböző befogadói értelmezések önkényétől. Általánosan azt mondhatni, a művek egy olyan dologi rendszerbe kerülnek bele, amely szubsztrátumként szolgál kvázi önálló életük számára. A nagy művek egyik potenciális vonása, hogy levetik genezisük konkrét társadalmi-történelmi meghatározottságait, folytonos Daseinként (jelenvalólétként) állnak előttünk. Ez a folyamatos itt-lét azonban pusztán lehetőség, valósággá a dologi rendszer, az irodalmi emlékezet és feledés kiszámíthatatlan mozgásának függvényében válnak. Ez időbeli sorsuk, melynek hordozója az a dologi rendszer, melyet közönségesen irodalmi életnek, vagy kissé tudálékosabban, az irodalom alrendszerének nevezünk.
Tovább olvasom!