Tomor Gábor: Művészek a művelődésben – Bálványos Huba Munkácsy-díjas grafikus
„A műalkotások kínálata a legcsodálatosabb feltárulás”
Sok mindent köszön mestereinek a Munkácsy- és Szent-Györgyi-díjas Bálványos Huba grafikus, tanár, aki maga is nagyon korán kezdte a nevelői pályát. A tanítás mellett kiállítások létrehozásában való közreműködéssel, könyvírással és előadások megtartásával is rengeteget tett és tesz azért, hogy a vizuális kultúra minél szélesebb körben teret nyerjen.
Utóbbira példa a Budapesti Művelődési Központban a „Művészet közelről” címmel tartott rendezvénysorozata. Meggyőződése, hogy a művészeti minőség hatással van a szemlélet formálására. A szélesebb közönséghez való eljutáshoz igénybe veszi az új kommunikációs lehetőséget: készíti már a honlapját. Hamarosan tehát az interneten is megtalálják az érdeklődők a több évtizedes munkássága válogatott műveit, amelyek nagyobb részt litográfiák, vegyes technikával készült rajzok.
TOMOR GÁBOR Olvastam életrajzát, pályaleírása azzal kezdődik: „1956-1962: Magyar Képzőművészeti Főiskola.” Ám nagyon kíváncsi vagyok: mi vezetett eddig, milyen hatások révén jutott arra az elhatározásra, hogy művész, grafikus lesz? Úgy érezte, látásmódja, készségei elhivatottá teszik erre? Vagy ez felvételi előtt ennyire biztosan még nem alakult ki, ebben még a „minden lehet” érzése is benne volt? Esetleg a tanítás iránti vágya határozta meg mindenekelőtt a döntését?
BÁLVÁNYOS HUBA Apám fiatalon rajzolt, festett. Képeslapokról másolt kis képei keretben, falon voltak otthon. Reálgimnázium után építész szeretett volna lenni, de nem volt hozzá családi tehetősség. Postatisztviselő lett. Különleges gombfesték-készletét csak akkor kaptam meg, amikor már a Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanulója voltam. Ide a kelenvölgyi általános iskolából irányítottak. Elhivatottság-érzésről nem volt szó, legfeljebb vonzódásról, s arról, hogy ügyesebbnek találtak az átlagnál, s ezt azért én is láttam. Grafika? Grafikára csak negyedik főiskolai évemben szakosodtam, akkor is csupán azért, hogy elkerüljek egy olyan mestert, aki híres volt arról, hogy feketével belefest a hallgatók képeibe. A grafikus szakon viszont Ék Sándor jó ember hírében állt, hagyta festeni is a tanítványait, mint például Deim Pált is.
Tanítás? Vonzó mintának ugyan ott voltak előttem szeretett gimnáziumi tanáraim, de a főiskola előtt csak meg-meglegyintett a dolog. Ott meg, hogy bele kellett kóstolni, kezdett tetszeni is.
Nem véletlenül kérdeztem ilyen töprengve: hiszen a diplomája megszerzésétől kezdve folyamatosan tanít. Nem minden végzős választja kenyérkereső foglalkozásnak az oktatói pályát… Feltehetően nem egyszerűen megválaszolható kérdés: mit ad Önnek a tanítás, mit jelent ma tanárnak lenni?
Ha valakinek már értékes teljesítményei vannak egy szakmában, az nem annyira szerencsés választás, és még csak nem is vállalás kérdése elsősorban, inkább emberi érettségen múlik. Az érés meg inkább lassú folyamat. A szocializációs körülményeket se, de még az irányított szocializáció (nevelés, neveltetés) feltétel-rendszerét se mindig maga választja az ember. Ám az önnevelés hangoltságai, indítékai, programja innen formálódnak. Ezzel együtt kiformálódnak az ember előtt bizonyos célképzetek, s velük lassan megérik az emberben a hivatástudat is. Másként, mint korábban. Már nem megélhetést, és nem érvényesülést lát célként maga előtt az ember. Vállalom, hogy fellengzősen hangzik, és talán az is, de jó volna jobb világot hagyni magam mögött, mint amilyent itt találtam, amikor jöttem. A világot emberek formálják. Én azt a dolgot találtam magamnak, hogy segítsek másoknak magukat formálni ehhez a világformáláshoz.
Diploma után egy évvel óraadó ábrázoló geometria-tanárnak hívtak, de azért vállaltam, mert használhattam a főiskola litográfia műhelyét. Még főiskolás koromban ezt a technikát szerettem meg. E mellett a félállás – mert hamarosan ez lett belőle – természetesen megélhetési kilátásokkal kecsegtetett. Oktató lettem, de nem az ábrázoló geometria nevelt nevelővé. Másképpen kötődtem a hallgatókhoz. Képekről, világról, értékekről vitáztunk, fórumokat szerveztem a KISZ keretében. Világnézeti konfliktusokba keveredtem, végül ott is kellett hagynom.
Kibontakozott előttem, hogy a művészeti minőség alapjában szemléleti kérdés, hatása pedig szemléletformálás. Ezt láttam célnak a nevelői munkában is, amikor szakkört szerveztem fiataloknak. Az én felfogásomban ilyen egyszerűen szervült egybe a két hivatás. Azóta sem vált szét.
Mégiscsak különböző dolgokról van szó…
Igaz: a tanítás és a rajzolás között van kétféle óriási különbség. Az egyik: a rajzolás majd mindenével magamnak tartozom csak elszámolással, a tanítás viszont egy kötöttségháló. Különösen az volt tizennégy évig, amíg tanszékvezető voltam. Az utóbbi tizenvalahány évben kevesebb idő jutott alkotásra. Sietek hozzátenni, ezt el is fogadtam. A másik különbség: a rajzolással maga van az ember, el is szigetelődik. A tanítás meg virulens kapcsolatvilág. Kollégák, hallgatók és barátaik szűkebb és tágabb köreiben, lazább és barátibb kapcsolatokban éli meg az ember az oda- és visszahatás fel- és lehangoló élményeit, ez valóban maga az élet gazdagsága. Arcokkal, tekintetekkel vannak tele a napok; képek, szavak, mondatok zsongnak tovább bennem este is, mikor már elpihenhetnének az érzékeim. Ha további órái lennének a napnak, akár rajzolhatnék is feldobódottan. (De van akkumuláció, ülepedés is.)
Pedagógiai munkássága elismeréseként Szent-Györgyi Albert-díjban részesült 1977-ben, művészetéért Munkácsy-díjat kapott 1979-ben. Előbbivel nyilvánvalóan nemcsak a szorosan vett oktatói munkáját, hanem a vizuális nevelés érdekében kifejtett, így publikációs tevékenységét is elismerték. Alapítója és elnöke a Pedagógusképző Főiskolák Vizuális Nevelési Kol égiumának. Hogyan alakult és milyen célokkal működik ez a testület?
A Szent-Györgyi Albert-díjról csak annyit, hogy valami elégtételfélével járt belsőleg. Aki festő, szobrász vagy grafikus, és emellett tanít, az megkapja gyakran, hogy „biztosan nem megy a szakma…” Hát, az ilyen sematikusan vélekedők megérdemlik azt a sematikus választ, amit a díjak jelentenek: én a Munkácsy-díj mellé megkaptam a pedagógus szakma Munkácsy-díját is. E szerint ez is megy, az is megy. Különben meg kifürkészhetetlen, gyakran meg nagyon is kifürkészhető, hogy ki, mikor és miért kap ilyen vagy olyan díjat… Az azonban ezzel együtt, vagy ettől függetlenül igaz, hogy tettem egyet s mást a vizuális nevelés dolgában. Tényleg, van négy főiskolai tankönyvünk a vizuális nevelés szolgálatában, bevezetve a tanítóképzőkben. Mindet én szerkesztettem. Egyet csak részben, egyet félig, egy másikat egészében én írtam. A Tanítóképző Főiskolán jó kollégákat gyűjtöttem a tanszékünkre. Feljöttünk, látszunk, eredményesek tudunk lenni. Voltak bevált kísérleteink, pályázataink, publikációink. Alkotó kezdeményezők voltunk a Nemzeti Alaptanterv első szakaszában. Kezdeményezői voltunk, majd alapítói a Tanító- és Óvóképző Főiskolák Vizuális Nevelési Kollégiumának. Ehhez társultak a tanárképzők és a művészeti főiskolák vizuális nevelésben „utazó” tanszékei (akkor Pedagógusképző Főiskolák Vizuális Nevelési Kollégiuma), ma ez a Felsőoktatási Vizuális Nevelési Kollégium. Még én vagyok az elnöke. Kollegiális, baráti szakmai társulatnak még mindig jó. Szakmaiságunk inkább belterjes. Ahhoz, hogy kifelé hatékonyabbak lehessünk, ahhoz jobb demokrácia szükségeltetne.
A témakörhöz kapcsolódva: hogyan értékelhető ma az érdekképviselet, érdekvédelem a képzőművészet terén? Esetleg csak a szűkebb képgrafikai szakosztályt például véve, melynek titkára volt 1986-tól kilenc évig. De érdekes lehet a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége volt alelnökének szemszögéből is nézni a történteket, hiszen öt éven át, 1990-ig töltötte be e tisztséget. Mi az, ami egyértelműen megváltozott, és ezen belül előnyére vagy hátrányára szolgált-e?
Ebben ma már egyáltalán nem vagyok lelkes. Sorolni tudnám, mi minden fordult visszájára mindabból, amit éveken át „hajtottunk”. A művészetet nem lehet irányítani, ezt a politika akarta ideig-óráig, nem mi. Szervezni a lehetőségeket, érvényre juttatni értékeket – nekünk legfeljebb ezt lehetett, és kellett. De az érdekérvényesítő művészek – akik nem feltétlenül értékérvényesítők – már akkor sem az egyesületi formákat élték. Őhozzájuk képest mi naivnak hatottunk. Nekik lett igazuk. A körülmények egyértelműen piaciak lettek. Hol vannak már azok az idők, amikor még vitatéma lehetett az, hogy árú e a kultúra?! Nem mondom, hogy minden, de igen sok múlik azon, hogy mit tud tenni a kultúra a nem piacképes értékeinek érvényre juttatásáért – egyáltalán az értékteremtésért.
Úgy vélem, a vizuális nevelést, a művészek segítését, a műkereskedelem fel endítését is szolgálná, ha – a könyvek digitalizálásának, elektronikus könyvtárak létesítésének mintájára – a képzőművészeti alkotások minél szélesebb körét tennék (valakik) közkinccsé az internetre feltéve. Jól gondolom?
Jól. Bízzunk benne, hogy egyre többen gondolják így. Magam is nekiláttam a honlapom elkészítésének. Így sokakhoz eljuthatok*. Közönség egy kiállítás megnyitásán van manapság inkább, azután azonban ezen a körön kívülről alig akad nézője.
Születése és halála között mindenféle nyomokat hagy az ember. A művészek a valóságra érzékenyen a világ, létünk értékeiről, a gonosz és rémséges történéseiről egyaránt hagynak csakis rájuk jellemző jeleket. A Bálványos-művek több mint négy évtizede szembesítik a nézőket valóságukkal, számos egyéni és csoportos kiál ítás szereplőiként, közgyűjteményben, vagy éppen könyvek il usztrációját képezve. Hivatalos díjai mel ett melyek a legbecsesebb elismerések? A legemlékezetesebb kiál ításai?
Erre a kérdésre nemigen tudok mit mondani. Az imént azért fogalmaztam meg a honlapomhoz fűzött reményeimet akképpen, hogy ily módon – remélem – sokakhoz eljuthatok, mert a fogadtatástól én mindig élményeket vártam, és sokszor kaptam is. Magam nyitottam gyakran a kiállításaimat, a képeim diapozitívjait vetítve tartottam „tárlatvezetést” – meséltem, beszélgettünk. És néztem, ittam az arcokat… Ezért van, hogy elfogadtam minden kiállítási kérést, bárhonnan érkezett is. Kiállítottam étteremben, klubban, még szénbánya felolvasójában is. Nem is tudom, voltam-e a képeimmel igazi „kirakatban”? Egyetlenegyszer utasítottam vissza csak felkérést, amikor a meghívással csak a helyiséget akarták adni, minden, de minden mást magamnak kellett volna állni. Mondanom sem kell, hogy ez nem sokkal a rendszerváltás után, az új szelek fuvallata volt (mintha komoly piaci haszon várományosa lettem volna…).
Még egy „leg” (elismerem, bulváros kérdés): kíváncsi vagyok a szívéhez leginkább közel álló munkáira, illetve: ezek közül hánytól nem volt szíve megválni mostanáig?
Érettségiző koromban öreg Bodó Károly t inkább megfestettem még egyszer, hogy kérésére ne kelljen nekiadni a szívem szerint sikerült első változatot. A sokszorosító grafikával jól jártam, jut is, marad is. Egyedi rajzaimat igen ritkán ajándékozom, vagy adom el. Lehet – szubjektív vétek ‒, hogy nem vagyok képes munkámtól megválni. Áltatás biztosan azt mondani, hogy nálam jobb helyen van (kiállíthatom), mint annál, aki elvásárolja mások elől, és magánvilágába temeti. Komoly feloldódást jelent ebből a dilemmából a honlap. Ezért is tetszik.
Változó egyébként, hogy mikor melyik munkám van közelebb a szívemhez. Múlik ez azon is, mikor melyiket tudom újra vagy újként, másként átélni. Egy-egy újabb kiállítás anyagának összeállítása ezért is eléggé felkavaró merülés.
Munkásságáról írta Krunák Emese az 1984-ben megjelent könyvében: „Bálványos Huba művészi tevékenységének 20 éve alatt lényegében egyetlen tematikát elemzett: az embert vizsgálta a társadalomban. A kezdeti direktebb hangvétel után képi gondolkodásában egyre inkább az általános, a tipikus megragadására törekedett.” Az ezt követő, máig tartó időszak művészi munkáját, annak termését hogyan tudná összegezni? Van-e lényegi változás?
„… az embert vizsgálta a társadalomban” – s hogy van-e lényegi változás? Az ember inkább kitér az ilyen kérdések elől. Mégis érdemesnek látom élni az alkalommal, ha a válasz kelt némi figyelmet azzal, hogy kerüli a lila misztifikációt, ha kellően prózai. Engem is foglalkoztat minden, ami körülvesz. Mindenekelőtt az emberi közeg, hogy mi van az emberek között, mi van az emberben, és rfigyelek a világban az ember mindenféle nyomára. Ki nincs így ezzel? Hogy számomra ebben a „tematikában” mindmáig a művészet, a műalkotás kínálata a legcsodásabb feltárulás, azt köszönöm az életnek. Hogy számomra e téren az esztétikai-művészi alkotó megismerés a legbensőbb feltárulásokat képes hozni, azt is az élet folytonos ajándékának tekintem. A lényeg ez. A formák persze változhatnak.
Munkái túlnyomó része litográfia, valamint vegyes technikával készült rajz, alkotott nagyméretű faliképet és domborműveket is. Ez utóbbiak az 1990-es évekből valók, a többi közt Ladányi Mihály, Tamási Áron és Petőfi Sándor portréit formázzák. Vajon mi hozta ezt a „kitérőt” munkásságában, miért őket választotta, köze volt-e ehhez szociális érzékenységüknek, talán mert személyükben is amolyan népi hősök?
A köztérre kerülő munkák megbízásra, felkérésre készülnek. Ladányit a baráti körünk kérte, Tamásit a volt iskolám, Petőfit pedig a lektorátus. Bartha Jenő domborművét meg az egykori tanítványokkal találtuk ki a felsőmocsoládi temetőbe, nekik tanítójuk volt, nekem meg nagybátyám. Hogy kérdésében igazoljam a ráérzést, azért megjegyzem, tudnék sorolni persze sokakat, akiknek semmi pénzért nem vállalnám a portréját, bármilyen megtisztelő megbízásra sem.
A győri falképemet pedig privatizálták, és elpusztították. Huszonöt metszett és megfestett képtáblából állt a Kreszta-ház ételbárjában. Az új tulajdonosnak „más” ízlése volt. Szétszedte. Egyes darabjait még láttam a pinceborozóban falra akasztva, többi darabjáról nem tudok. Elzárkóztak még a felvilágosítástól is. (A piac világában a műalkotásoknak miért legyen más sorsa, mint az embereknek?)
Mestereinek Ék Sándort, Pap Gyulát, Raszler Károlyt, Szőnyi Istvánt vallja. Hogyan hatottak Önre mind művészként, mind emberileg?
Mestereimre szívesen emlékezem, mindegyikükre másért. Pap Gyulá nak mindenek előtt szakmai dolgokat köszönhetek. Ő tanított a foltokból való építkezésre, s vele a képegészre, és ő tanított a komplementerekből megvalósítható színkifejezésekre, amiket ő meg Paul Kleetől tanult a Bauhausban.
Szőnyi Istvánnak köszönhetek egy alapos észhez térítést, amikor elszaladt velem a ló. Neki ehhez elég volt egy alig több mint fél tanév. Ék Sándor ritka jó ember volt. Sokakat mentett ki a rossz politika szorításából. A litográfia műhelyem engedélyeztetését is neki köszönhetem (a belügytől). Raszler Károly gyakran – és méltán – intett, és tanított higgadtságra, amikor fortyogtam.
De van még valaki. Szép emlékezetű Krocsák Emil, az atyai jó barát, aki az ábrázoló geometria legendás professzora volt a főiskolán. Ő hívott vissza ábrázoló geometriát tanítani, s ennek, mint mondtam, meghatározó jelentősége volt az életemben. A dolog előtörténete már az én legendás mesélnivalóm azóta. Elsőben elszúrtam a geometria vizsgám. Ez hármas lett, minden más ötös. Így nem pályázhattam meg a Népköztársasági Ösztöndíjat, amire pedig nagy szükségem lett volna. Mentem, hogy szeretnék újra vizsgázni. Krocsák Emil csak nézett a szemüvege fölött, hogy minek? Ilyennel ő még nem találkozott. Mondtam, hogy minek, s csak szorongattam az indexemet. Azt kérdezte, hogy miért, ahhoz hányas kellene. Mondtam, hogy ötös. Elkérte az indexemet, és beírta. Mondanom sem kell, hogy ezzel eldőlt egy és más az életemben. Osztálytársaimat is én készítettem fel azon túl a vizsgákra. Ő ezt tudta, ezért esett rám a választása.
A családban ki foglalkozik még művészettel? Például ki jegyzi a Bálványos Ensemble társulatot, melynek létéről az interneten értesültem?
Judit lányom zeneművész (ő így mondja: zenész). Anna lányom művészettörténész. Judité a társulat. Műfajuk, ha lehet ezt mondani: modern improvizáció (nem dzsessz). Az ő hangszere altszaxofon, dob és zongora. (És nagyon jók…) Kik a kedvencei a világ jelentős művészei közül?
Van három alkotás, amellyel még szeretnék találkozni utoljára, ha már tudom, hogy el kell menni. Rembrandt vigyorgó, majdnem utolsó önarcképe az egyik. Michelangelo Rondaníni Pietája a másik. A harmadik filmben van: Fellini Nyolc és féljében az utolsó porondjelenet. Most, hogy ezt elsoroltam, nehéz folytatni… Sok jó alkotót, sok jó alkotást találtam szerte mindenütt. A művészet nagyon bennem van, és én nagyon benne vagyok. Ez azt jelenti, hogy a meghatódástól a megrendülésig sokfélét megélek benne. tudom, hogy sokan vagyunk így, de úgy látszik, ez nem elég, nagyon nem elég, mert a világon már alig látszik.
Az utánpótlást tekintve, úgy vélem, nagy a felelőssége az oktatásnak, a majdani rajztanároknak egyebek közt abban, hogy ne a betanításra törekedjenek, el enben megőrizzék a gyerekek alkotókészségét… A Sánta Lászlóval közösen, 1997-ben megjelentetett Vizuális megismerés – vizuális kommunikáció című könyvük része a tanítóképzői oktatásnak?
Igen! A rajztanítás – nevezzük csak így – többet hoz az iskolában, mint más művészetek. A gyerek az iskolában befogadóként, legfeljebb reprodukálóként találkozik irodalommal, zenével. Képi művészettel meg alkotóként is, még ha vitás is, hogy művészet-e az, ami a keze alatt születik, de tény, hogy énképét, világképét fejezi ki. Főleg pedig a kreativitását élheti ki itt, s amit a kifejező kreativitás fejleszteni tud a személyiségében, annak mi vagyunk a felelősei, a rajztanárok, és a mindent tanító tanítók. Egy ilyen vizuálisan alulművelt országban gyakran a döntésképes pedagógiai szinteken sem értik, hogy itt a személyiségfejlesztés semmi mással nem pótolható eszközeit vehetnénk birtokba.
Korszakolhatunk? Pályáján az első negyedszázad a nagyon aktív műalkotás a tanítás – úgyszintén alkotó tevékenység – mellett. Ezután jött mind több írással, cikkek, könyvek kiadásával a publikációs korszak, végül előbbiek csökkenő szerepe mel ett egyre több ismeretterjesztő fórum, előadás megtartása, zsűrimunka, kiál ítások értékelésében, megnyitásában való részvétel tölti ki az idejét. Vajon a számtalan amatőr kiál ító közül hányan tudták úgy folytatni alkotó munkájukat, hogy később önál ó tárlatot is rendezhettek, és ismert alakjai lettek a festők-grafikusok-szobrászok világának?
Én az úgynevezett érvényesülésben (egzisztencia) nem tudok, és valójában nem is akarok segíteni. Ezt régen nem tartom már magam számára sem termékenyítő célnak az életben. Az alkotó kiteljesedést, s a vele járó élményeket, örömöket, vagy az ugyancsak vele járó, „méregtelenítő” kínlódásokat tartom olyannak, amire jussa van minden normális embernek, aki erre a világra született. Más kérdés persze az, hogy érvényes, jó alkotásoknak tér kell, kiállítás, fogadtatás, kapcsolat más emberekkel. Ebben, ha csak tudok, segítek, de ez a szememben még ekkor sem az alkotó egzisztenciájáról szól. Többek között azért sem, mert az a természetes életközeg termékenyíti őket, amiben élnek. Ha átnyergelhetnek a profi létbe, ezer veszély közepette főként annak lesznek kitéve, hogy elveszítik önmagukat.
Amúgy pedig bevallhatom, hogy nekem igazi élmény amatőr alkotókkal alkotásaikról beszélgetni. Sokfélék az utak lélektől lélekig, de a művészi alkotással legalább a félutat mindenki megteszi. Nyitott ilyenkor, kész fogadni, sőt várja, hívja a közelítésemet. Emberi közeg. Profi alkotókkal ezt nemigen élem meg. Sokuk köré falat von az individualizmusuk.
Előadássorozatot tartott a Budapesti Művelődési Központban. Vetítettképes, sokszor versrészletekkel gazdagított előadásaiban a képzőművészetet törekszik közelebb hozni hallgatóságához. Akik elején vannak a műalkotásokkal való megismerkedésnek, örülnek a látottaknak, a hozzájuk fűzött magyarázatoknak. A „bennfentesebbek”, köztük nem kevesen a képzőművészet amatőr művelői, a határozottabb képértelmezéshez, tudatosságuk fejlesztéséhez kapnak nem kevés muníciót. Érdekel az előadói szándék: egyfajta küldetésnek tekinti-e ezt, ismeretterjesztésnek, létező igény kielégítésének? Műértőbb nézők számának növelése a cél, mely által, sokak hasonló „missziója” révén, továbbgyűrűzve szélesedhet a múzeumok, galériák közönsége?
Részben erre is vonatkozik, amit az imént mondtam. Én ilyenkor sem ismeretterjesztést végzek. Keresem a hozzáférést. A szemléletekbe szeretnék beférkőzni, lássanak velem emberszerűen mindent. Nem a művészetet igazán, de a művészet a legjobb modell a szemlélet számára, ha tartani kénytelen a megismerések, átélések kockázataitól, ha szeretné azért ezeket elkerülni. A műértő nekem amúgy nem volna fontos, de a műértő az általában „életértőbb”. Vagy kérdezhetem azt is – nem kevés provokatív éllel ‒, hogy ha a művészet nem az életért volna, ha nem az életről szólna, akkor mire volna való egyébként?
„Ember van a dologban”, mondja, lecsupaszítva minden szakmaiságtól a kifejezést, amikor az esztétikum fogalmát magyarázza. Persze nem marad el a bővített forma sem, emlékeztetőül nem ritkán kerül szóba az „érzékletes formában megjelenő emberi lényeg”. Tetszik az a stílus, amellyel mintegy rá-, elvezeti hal gatóit a feltett kérdések megválaszolásához, legyen szó művészeti jelenségekről, vagy az alkotói személyességről. Kérdéseket tesz fel töprengve, ellentmondásos helyzeteken tűnődik hangosan, a gondolkodásban kedves humorral magával ragadva felnőtt közönségét. Az előadások után többen odalépnek, kérdezgetik, beszélgetnek. Mit jelentenek, adnak a képzőművész-tanárnak ezek a kurzusok, a visszajelzések?
Egy ideje folyik ez a mi párbeszédünk. Meg kell végre jegyezzem itt – épp ideje – tetszik, hogy nem kell mindent nekem mondanom. Ebben a kérdésnek álcázott leírásban is ott van számomra valami visszaigazolás-féle. Mondom, hogy ne csak mi ketten értsük: más is láthatná, hallhatná, hogy amit itt leír a hatásról, az működik. Ha a hatásért csinálnám, kirakat volna, de a hatás kell jelzésnek, hogy ha nem is olyan pontosan, mint a földrengésjelző műszer, de arcok, tekintetek, kérdések, megjegyzések, elmondások és maradások jelezzék számomra is, számukra is, hogy nem volt fölösleges, amit magukkal hoztak. Hiszen ha másként is, de olyasmiről volt szó, olyasmit láttak, ami az ő életük felől nézve eddig is látszott, de az el-elbizonytalanító okosságok közepette jólesik újra meg újra a megerősítés. Aki meg még visszább tart, az is jött valamivel, ami talán csak hézagos volt, ami csak nem akart összeállni, de most fölbizsergett benne valami biztatóbb eszmei rend esélye.
Álltam én is örömmel, felajzottan, aligmúlt főiskolás koromban egy kiskörúti villamosmegállóban. Leszállva a benti fényből az Elégia búgott még tovább bennem; itt, a továbbolvasásra alkalmatlan akkori tompa éjszakai világítás tehette, hogy tovább éltem a hatást, hogy kihúzva magamat, mint egy későn érő kamasz, mondogattam: „biztos talaj van a lábom alatt, biztos talaj van a lábom alatt”. József Attila nem ezért a hatásért írta a verset. Ámult volna talán, hogy épp ettől a verstől, de a hatást visszajelzésnek vette volna bizonyára ő is. Szocializációja szerint kikerülhetetlen volt úgy látnia a világ esztétikumát, és így láttatásában pedig személyes művészeti „elrendelést” vélt betölteni. Láttatni. Persze hatni is, de nem a hatásért. Mert abból exhibicionizmus lehet, de költészet nem.
Megjelent: Ezredvég – XXI. évfolyam, 2011/11. november